Az milyen már, hogy kedvelni egy bérgyilkost. Tiszta meghasonulás. Pedig most ez történt.
Én ezt a szemét Kellert mindenféle erkölcsi és jogi előítéletem és természetes humanitásom ellenére megkedveltem. Remélem attól még nem tiltanak ki a klubból. Ja ! Nem is vagyok klubtag. Mondjuk ez nem is lenne jó ajánló.
Könnyed, szórakoztató, vicces és nagggyonszemét. Pont ahogy szeretem.
Kérek még.
2014. február 28.
Muriel Barbery: Ínyencrapszódia

Spiró György: Honderű

Philip Roth: Düh

Minden a végső visszaemlékezéssel kezdődik.
A morfiumkábulat utolsó pislákoló jelenéseiben felfejlik az olvasónak az eseménysor, ami a történéseket a kicsinységnek tűnő döntésekkel és azokból eredő dühös bazmegokkal vezette a békésnek induló jogi pálya helyett a kínai kürtszó jelezte élet-halál átjáró apokaliptikus sodrába Marcust, a hentesfiút.
Na de hol kezdődik igazából a vég? Még nem is tudatosul, de már a magja el van ültetve, amikor még minden jónak tűnik. Egy csirkebélben, egy véres húsban egy kukacos vevőben vagy a szerető apában… a többi meg, ami ezután jön, csak pont az íre.

2014. február 27.
Philip K. Dick: Szabad Albemuth rádió

Nem ez az író világába a belépő könyv. Viszont ha már megvan a világ, megvan a hangulat, ismerős Valis és az egyéb könyveiből visszatekintő, a kettősségében meghasonult elme, akkor nagyon is élvezhető a könyv, mert valahol a kettőnek a korai kvinteszenciája megtoldva néhány - a szerző valós vagy képzelt (?) kritikusainak szóló – humoros kiszólással, beszólással.
Fene tudja hogy a sok olvasott könyve miatt vagy amúgy is, meg egyáltalán, minden esetre jobb, ha felkészülsök, hogy vannak azok! és egyszer csak egy váratlan pillanatban kop-kop, bejelentkeznek az aurámba. (nem, még ne hívjátok az ügyeletet:)
2014. február 26.
Závada Pál: Milota
Mézben tocsogós tökös mákos családregény. Hol a mákra buknak, hol a makkra.
De mindegy is ki melyik végén van, mert a családban marad.
Úgy mesél a mézelésről, hogy szinte kedvem támad méhecskének lenni, a szocialista erkölcsről, kézközi intézésekről, hogy képletes pártkönyvet szeretnék rituálisan égetni, a szerelemkíntól terhelt vágyakozásokról, hogy mindegy is, ki teljesíti be azt, ott, Ön vagy önnön, csak enyhüljön végre, az utazási szokásokról, módozatokról, embernyi korokon át, hogy közben érintőlegesen elsuhan az adott történelmi jelzőkövek mellett. Závada eddig is meggyőzött az írói képességeiről, de ezzel teljesen a rajongójává tett. A történetszövés mesteri, annak ellenére, hogy a végén kicsit hamar elsült a felhúzott závárzat, de akkor már úgyis tudvalevő volt, amit az előző hatszázegynéhány oldalon keresztül olyan zseniálisan csőre töltött. Ez a szerkezeti záróakkord dramaturgiájának ártott cseppet, de a könyv adta élményt már nem tudta befolyásolni.(meg amúgy is ez már csak ilyen kákán is csomót kereső sznobolvasói kekeckedés)
A Milotás meserészek mesteriek. A méltán feledhetetlen magyar anekdota kincstárnokaihoz hasonlatosan csüngeni lehetett a sorain, a szavain, az ahogyon és az amiton. Az Erka mesélte (írta) részek meg inkább erősíti a másik vonal kiemelkedő minőségét a maga gyengébb, de nem gyenge vonulatával.

Kiváló könyv. Kiváló
történet. Kiválóan megírva.
Szerb Antal: A királyné nyaklánca
Hogy kinek a mije?
Na nem mintha nem lenne mindegy, amikor ilyeneket tudhatok meg, hogy mennyi
szalagot használtak el egy évben kiskirálylányok hajába, vagy hogy már a
francia királyok is körbetartozást generáltak szegény beszállítóalattvalóiknak.
Vagy teszem azt, a munka nem az elit erénye, a csalókra mindig van igény, mert
ahol van lószar, ott veréb is akad. Ilyen az, amikor az unalmastörténelemi adatokat habzsolja az ember. Éljen a történelem. ….irodalmi
életet.
Philip K. Dick: VALIS
Aztán összeszedegette és mind megette.
De nem ám
simán kihunyt a fény, hanem épp ellenkezőleg. Kigyúlt.
Egy nagy átfogó és a
hétköznapi érthető értelemhez viszonyítva őrült gondolkodás ez, az ókori
bölcsektől a zeneművészet és irodalom nagyjainak maradandó alkotásaival
megtámogatva a létközi közlekedés tudati dimenzióinak a tér-idő szimbiózisában
való elméleti mozgást. Fat-ális elmebaj. Hyper és holografikus világok
keverednek a lineáris és ortogonális időkkel. Ott van benne a Végtelen Aktív
Létező Intelligens Struktúra. Mekkora zseni ez a Dick, még akkor is, ha a
káoszt, amit teremtett csak ő látja át ködmentesen. Ha ennek csak a fele
párhuzamol a saját életével, akkor már értem honnan a könyveihez az ihlet.
Akik a viskót „biblikus értelemben” olvasták, azok ezt
sem fogják szeretni (nem, kicsit sem hasonlít a két könyv egymásra, sőt! Csak
és kizárólag, a létezés és az azt mozgató külső-belső hitbéli/elméleti
periszkóphatás végett tettem egymás mellé)
2014. február 24.
Grecsó Krisztián: Pletykaanyu

2014. február 21.
John Scalzi: Vének háborúja 1-4.
John Scalzi: Vének háborúja (1.)
Meglepetésként
ért, hogy tetszett ez a könyv. Bár az Agave könyvek nem gagyik, legalábbis
amiket eddig olvastam. A futurvonal képzelettávolságon belül van, a sztorija érdekes,
kiérezni az embert, a társadalmat és a humort belőle. Egyik sincs dominánsan a
másik terhére, úgyhogy ez egy jó kis lájtosan szórakoztató könyv.
John Scalzi: Szellemhadtest ( 2.)
Filmre való. Ezt már az előző könyvnél is éreztem. Kellő értelem, kellő érzelem, kellő futurisztika, minőségi humor. Jó karakterek, jól terjeszkedő, de nem túl bonyolult sztori , ami mögött ott van A Kérdés is. Hol a határa az egyénnek és a köznek, mitől egyedi egy tudat mitől működik az akarat, hol van az értelem eredete, mennyire változik az azonosnak teremtett a különböző hatásoktól, a döntési képesség tanulható e, meg ilyenek… Mi kell még egy jó filmhez? pénz Egy jó rendező.
Egy átlagos, új élőhely gyarmatosításnak indult. Az ismert világból kirekesztve, függetlenségi harcra kényszerítéssé vált.. na de mi van e mögött? Fajok sakkjátszmája, ahol nem tudni ki a fekete és ki a fehér. Csak annyit tudnak a bábok, hogy hol bástyák, hol feláldozandó parasztok.
Akik mindent tudnak, nem tehetnek semmit, aki meg semmit sem tudhatnak, megtesznek mindent. Vajon sikerül?
John Scalzi :Zoë története ( 4.)
Én szeretem Scalzi történeteit. Sőt , szívesen nézném filmen is őket, mint azt már írta fentebb. Ez most egy kicsit sok lett. Pontosabban több, mint ami elég. Kíváncsian vártam a negyediket, de őszintén szólva többet vártam, mint egy ismétlést egy tinicsajos megközelítésben. Ezt el tudtam volna képzelni a soros regényekben egy egy alternatív fejezetben. Igaz ugyan, a végkifejlet az esetben nem engedett volna még egy könyvnyi részt.
Van egy olyan stílusa Sclazinak, ami elviszi ezt is, mert azt nem vitatom, hogy jól ír, de kénytelen lesz írni még valamit, hogy ne ez a utószájíz maradjon meg az egyébként nagy kedvvel és jó ízzel fogyasztott tetralógia után.
Innen majd lehet kicsi spoiler, de szerintem nem jelentős.

Az olyan jeleneteknél azért fájdalmasan felszisszentem, mint például az amikor a akkor még láthatatlan ellenség 5 képzett fegyveres felnőttet elkapt, a szuperkatona anyját majnem felkoncolja, erre a kamasz kiscsaj egy fegyverismereti gyorstalpaló után elindul a tiniadrenalinnal fűtött félhülye haverjai után, mint mentőcsapat. Na jóólvanmár. Megemlíteném még, hogy bár dicsértem Scalzi stílusát (nem is vonom vissza) de Zoë beszédstílusa kicsit csikorog. Főleg az elején bemutatott kamasz csajszi és a végén bemutatott felelősségteljes lány tekintetében.
Aztán értem én, hogy magas erkölccsel és felelősségtudattal rendelkezik, de az az előzőekben körülírt kamaszosan bohó, olykor felelőtlen viselkedéséből meg kicsit túlmagasítottnak éreztem, ahogy kezelte és megoldotta a helyzetet.
Mindettől függetlenül, ez egy jó sorozat.

2014. február 20.
Viktor Pelevin: A rettenet sisakja
Szereplők: A modern bolyongók, akik identitásukat egy egy mitológiai alak nevében vetítik monitorra.
Konfliktus: Zajlik a mítoszpárhuzamába tekert chatfolyam. Meg kell találni a fonalat, a kijáratot vagy csak a kiutat. A kibertér bolyongói próbálják megfejteni a külvilágot, de alig tekintenek ki belőle, mert ott ül rajtuk a maguk kereste félelem , ami a fejükre nőtt, a rettenet sisakja. Kérdés, hogy van e kint. Vagy a kint az nem ugyan az e mint a bent, csak más a grafikája.
A modern labirintusbolyongók, akik a remélt Thészeusztól várják, hogy utat mutasson az internet labirintus barlangjában, mielőtt a minótaurushoz érnek, vagy az ér hozzájuk..
Nem is tudom ebben a regényben(?) hányféle dolgot akart megmutatni egyszerre Pelevin. Mert a mitológikus kibertérben pattogó dramatizált sokszereplős beszélgetések szórt iránynélkülisége, azon túl, hogy a cimkézete szerinti posztmodernitásnak nevezett kategória minden szegletét kitölti, nem igazán fejlődik se előre se hátra. Bár egy labirintusképzelet világban ez nem is olyan meglepő.
Ha az előző könyveinél azt hittem eddig, hogy Pelevinnél elgurult a gyógyszer, akkor most azt kell mondjam, bezárt az összes ügyeletes patika.
Mándy Iván: Régi idők mozija / Zsámboky mozija

Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta
Leszek Kołakowski: Kis előadások nagy kérdésekről

Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban
Zene hallatszik ki a sorokból, híres és hírhedt
eleink be-bekukkantanak Lénárd valódi meséjébe.
Úgy érzi a nyájas olvasó, hogy
megáll az idő, miközben könnyű léptekkel rohan. És csak mesél és mesél , körül
a világon, kívül az időn, belül a mindenség határán.
2014. február 19.
Gion Nándor: Virágos katona

Egy monarchiakori bácskai kis faluban, ahol a kényszerű történelmi nemzetegyneműsítés okán megvannak a nemzedékekbe és generációkba oltott széthúzó kasztok, hierarchiák és mindezek jól el is különülnek egymástól.
Németek, szerbek, magyarok… szegények, még szegényebbek, uraságok, polgárocskák, zsellérek, iparosok, földesurak, polgáriasodó uracskák, és a mindenhol a sorvégén kullogó zsidók… .
És ebben a környezetbe van jelen a kálváriadombon a Jézust korbácsoló virágos katona képe. Boldog. érthetetlen. Egy katona, aki a maga módján kerül kívülre a saját kényszerű történetéből.
A gyerekek a maguk gyermeki lázadozásaikkal próbálják ezeket a határvonalakat áttörni, de nem egyszerű ez egy évszázados (ezredes?) belegyökerezett szegregáltságnál. Inkább az álmok, amik mentén a gyerekek túllépnek a tuki és zöld utcai demarkációs vonalakon. „el kell menni onnan, ahol a csúnya dolgok történnek” (Ha már nincs más kitörési lehetőség, legalább az álmok legyenek a kilépők.) Az egyik a kitörési vágyától hajtva tolvajjá váló, a másik az új életbe, újvilágba menekülő, (majd kiábrándultan visszatér), az önmagát a zajló világon kívülre játszó, és a magát külső megfigyelő státuszba helyező… de egyik viselkedésforma sem tud elszakadni attól, amibe beleszületett. A szegénység kényszerű korlátaitól. úgy tükröződik mindannyijuk, egyéni sorsa, ahogy a virágos katona boldogságát látják a maguk álmainak a szemszögéből.
Annyira szépen, melegséget sugárzóan meséli ezt a történetet Gion, hogy egyszerűen nem lehet elszakadni tőle. Egyszerű nyelvezet, mégis mélyen megérint, ahogy ezt az egyszerűséget megkomponálja. És nem csak a történet, hanem az ahogy… erősen realista, de mégis éterien könnyű.
Ez is az olvasást kedvelő ismerőseimtől származó rajongásuk hozadéka számomra, hogy megszerettem Gion írásmódját.

Philip Roth: A Portnoy-kór

Ménkűhosszú listát írhatna majdminden gyerek
utólag, ha rájönne az összefüggésekre a jelen zavarai és a múlt (akár) jóindulatú
kavarai között. Kicsit esetlen hősével nagyon jól karikírozza (nyilván mindenki
másképp más) Roth az évek alatt rápakolt környezeti terheket az emberre, aminek
a súlya alatt hajladozunk ide-oda a felnőtt utunk során sokszor anélkül, hogy
tudnánk, mi is húz egyik hajlásirányból a másikba.
Viccesen vérbajkomoly látlelet a hatás-ellenhatás okozta, alulról támadó, csípőből indítható devianciába hajló tüzelésről.
Viccesen vérbajkomoly látlelet a hatás-ellenhatás okozta, alulról támadó, csípőből indítható devianciába hajló tüzelésről.
Terry Pratchett: Mort, a halál kisinasa
A halál jobb keze Mort, egy kétbalkezes
végzetátka. Még a sors előre elrendeltségét sem tudja beteljesíteni. Visszavonhatatlanul
alkalmatlan a végzetnek, nem hogy az átkának. Persze ez nem csak neki baj,már
ha baj, hanem a hosszútávú történelemre is kihatással van, mert a halál
túlélése sosem marad következmények nélkül. Minimum a kauzalitásba kavar bele.
De mocskosul. Kiváltképp, ha az elhalálozottságot elhalasztó királylányba bele
is zúg. Na meg a Halál fia lánya sem hagyja hidegen.
És ha már Halál. A pletykákkal ellentétben egy
élettel teli figura, még ha kicsit depresszív is. Hovatovább, meggyőződéses
humanista, de legalább is egy úriember. Ez azonban nem gátolja meg abban, hogy
alaposan felpofozza az inasát. De mint minden történet , úgy ez is fordul
valamerre. Az, hogy ez jó vagy rossz, az teljesen relatív, kiváltképp, ha egy
kaszapárbaj is döntő befolyással bír, és ugye a Halál, az nem a mezőgazdaságban
képezte magát kaszailag… De ezt ne vegye senki baljós előjelnek, mert mint
mondtam van szíve. Vagy mi.
szolgálati közlemény: oké, értem én, csak … (nem
is tudom mit gondoltam. megérdemlem).
utolsó utáni figyelmeztetés magamnak: ha egyszer már tudom, hogy ez nem az én világom, és ezt 3x nyomatékosítom is minden ez irányba mutató jel ellenére, mi a fenéért… miért?kabbejuci
utolsó utáni figyelmeztetés magamnak: ha egyszer már tudom, hogy ez nem az én világom, és ezt 3x nyomatékosítom is minden ez irányba mutató jel ellenére, mi a fenéért… miért?
2014. február 18.
Thomas Mann: Lotte Weimarban

Mert azért Goethe
kétségtelen letett valamit az
irodalom asztalára, (az nem az ő hibája, hogy nyűgös kötelezőolvásmány lett)(haha ma már az
irodalom területét a celebség úgy kerüli, mint győzike a könyvtárakat) Aztán további csúsztatás részemről Lotte
roadribi tükrözése, hisz a regénybeli Charlotte tisztes özvegy, aki hű feleség
és családanya volt, még ha vissza-vissza is próbál kacérodni a múltjába és
árnyképeket osztogat magáról, messze nem, mint a pőrenaptárszóró kiszeltünde, aki dörgölőzik
mindenkihez, aki egyszer is megjelent az
operabálon, de a finom párhuzam a korok másképpen természetes jellemzői a hedonista
híresség és érintett környezete mentén mégiscsak észrevehető. Persze vegyük azt is számításba, hogy ezt nem egy
bulvármagazinzsurnalisztból avanzsált írócska firkantotta tőmondatoktól idegesítőre
leegyszerűsített „könyvbe”, hanem a cirkalmasan hosszú és körülményesen
válogatott körmondatok mestere, Thomas Mann. Így tessék olvasni ezt a könyvet
és türelemmel lenni a mondatokból lassan kibontakozó egészhez, ahonnan visszafejtve
a különböző szereplők, a szerelem
tárgya, a rajongó irodalomszerető, a rokonok meg a matek tanár stb…
felidézéseiből előbukkan Werther szenvedése, ami feloldja az
olvasó kezdeti szenvedését a lassú kibontakozás iránt.
Na
de komolyan: (*fejvakar* lehet egyáltalán hülyéskedni TM-al? ) most már mindegy,
megtettem) a szokásos
manni agyalgatás a számára fontos nagydolgokról, beágyazva
a goethefigura
formálta műbe, ahol is az irodalmi Werther valódi szerelme bekocsizik a
történetbe sok
évvel a szenvedelmes mű
születése után.
Ez remek keretet ad
Thomas Mannak, hogy valójában párhuzamolva megírhassa
önmagát
Goethe különcségében, a
felidézés során felmerült gondolatok okán megforgassa a tollát a
németségével, a hazával, a
szabadságeszmével örökösen filozófikusan
foglalkozó írói lélek
tintasötét harcaiban. Aztán
az is hozzátartozik a komolysághoz, hogy van jobb könyve is
Mannak, ahol a fenti kérdéseket fejtegeti.(persze
az is igaz, hogy szinte minden könyve erre
fókuszál)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)