Lawrence Block: Bérgyilkos (1.)

Az milyen már, hogy kedvelni egy bérgyilkost.  Tiszta meghasonulás. Pedig most ez történt.
Én ezt a szemét Kellert mindenféle erkölcsi és jogi előítéletem és természetes humanitásom ellenére megkedveltem.  Remélem attól még nem tiltanak ki a klubból. Ja ! Nem is vagyok klubtag. Mondjuk ez nem is lenne jó  ajánló.
Könnyed, szórakoztató, vicces és nagggyonszemét.  Pont ahogy szeretem.

Kérek még.

Muriel Barbery: Ínyencrapszódia

Kicsit elkalandozok már rögtön az elején, de azért a könyvről is fog szólni, csak előbb a továbbgondolás, mert közben eszembe jutott az is, hogy nem is olyan hülye kérdés,  hogy olvasnál e életed utolsó napján. Na de tényleg. Minek is túlspilázni az utolsó órákat. Nem lehet minden elszalasztottat utolérni, elcseszettet rendbe tenni, kihagyottat bepótolni. Minek görcsösen beteljesíteni a beteljesítetleneket, elmondani az elmondhatatlant. Gondolj arra melyik vers tetszik a legjobban és élvezd szótagonként a szavait, játssz a rímeivel. Találd meg azt az ízt, ami a legjobban eltöltött a gasztrocsodával, és eközben eszedbe fog jutni, visszalopakodik beléd az, amit elveszettnek hiszel vagy észrevétlenül haladtál el mellette. Inkább egy szép dallam, ami neked szép. Na ez a valami, nem a világbéke. Az meg, hogy a környezeted is végigjátssza a maga zenéjét, ahol a hangszer te magad vagy? Hát reméld, hogy szépen szólsz. Ha valahol elpattant a húrod, ha kitört egy billentyűd vagy ha menetközben elcsúsztak a tiszta hangjaid…. ennyi. Vége a próbajátéknak. Akkor már úgysem tudsz felhangolódni. Fals hangokat hagysz magad után. Mint a könyv főszereplője Pierre Athens, aki egy odakozmált hülye pöcs amúgy, és mivel többre becsül egy marinírozott tojást, mint a körülötte élőket, hát pont úgy is gondolnak rá a „szerettei” mint egy záptojásra. Kivéve, akik függővé váltak a ridegségnek a vonzásában. 
Sok minden párhuzamot tudnék ehhez a könyvhöz rendelni, (tán van is ilyen szerzői szándék vele) mert vitathatatlan, hogy van benne potenciál mind az élet élhető minősége vagy túldimenzionáltan elrugaszkodott magasságai tekintetében, esetleg a kapcsolatok kölcsönösen adni tudó tartalommal való feltöltésének a színvonalában, de annyira meg nem jó, hogy érdemes lenne foglalkozni ilyen mélységben vele. Nálam az előzővel magasra tette a mércét. Várom az új könyvét, hátha …

Spiró György: Honderű

Ezek a drámák pont olyanokat mondanak ki, amiket sosem hangoztatna egy magát kultúrembernek tartó lény, viszont minden skrupulus nélkül gondol olyanokat úgy és olyan kontextusban, mint ahogy azt Spiró le meri írni. (bár tegyük hozzá, nem mindenki író, – vagy bármilyen művészi műfaj jogos használója – , aminek a közvetítő eszközein keresztül kimondhatja anélkül a létező valót, hogy az visszaütne rá, mint saját szemlélet, mert egyébként nem is az). Az viszont igaz, hogy ezek a darabok éppen a pellengér szerepét játszák, és azzal az összetéveszthetetlen spirói fanyar humorral. Na de pont az a vicc benne, hogy kicsit sem az. És mégis. Nem kell hangosan kimondani, csak tegye fel a kezét a monitora előtt csendbe az, aki nem szégyellte még el magát a ki nem mondott, néha maga előtt is titkolt előítéletei, lüke viccei mögé bújtatott izmusai , vagy pc-nek hangzó szavai mögé kéretlenül bekúszó gondolatai miatt. Legalább magunknak ne kamuzzunk. Viszont lehet ellene tiltakozni. Magunknak. Aztán , aki nem kezd el kifogásokat keresni a méltatlannak tartott gondolatai igazolására, az már egy kicsit jobb ember lett. Magának. Na ilyen ez a Spiró dráma most nekem. És ne legyen tévedés, nagyon jól szórakoztam olvasás közben, mert megvan az a tehetsége, hogy nem direktbe koppint az orra, hanem inkább igényt támaszt a koppintásra.

Philip Roth: Düh

Minden a végső visszaemlékezéssel kezdődik.
A morfiumkábulat utolsó pislákoló jelenéseiben felfejlik az olvasónak az eseménysor, ami a történéseket a kicsinységnek tűnő döntésekkel és azokból eredő dühös bazmegokkal vezette a békésnek induló jogi pálya helyett a kínai kürtszó jelezte élet-halál átjáró apokaliptikus sodrába Marcust, a hentesfiút.
Na de hol kezdődik igazából a vég? Még nem is tudatosul, de már a magja el van ültetve, amikor még minden jónak tűnik. Egy csirkebélben, egy véres húsban egy kukacos vevőben vagy a szerető apában… a többi meg, ami ezután jön, csak pont az íre.

Philip K. Dick: Szabad Albemuth rádió

Philip K. Dick  haladóknak.
Nem ez az író világába a belépő könyv. Viszont ha már megvan a világ, megvan a hangulat, ismerős Valis és az egyéb könyveiből visszatekintő, a  kettősségében meghasonult elme,  akkor nagyon is élvezhető a könyv, mert valahol a kettőnek a korai kvinteszenciája megtoldva néhány - a szerző valós vagy képzelt (?) kritikusainak szóló – humoros kiszólással, beszólással.
Fene tudja hogy a sok olvasott könyve miatt  vagy amúgy is, meg egyáltalán, minden esetre jobb, ha felkészülsök, hogy vannak azok! és egyszer csak egy váratlan pillanatban kop-kop, bejelentkeznek az aurámba. (nem, még ne hívjátok az ügyeletet:)

Závada Pál: Milota

Mézben tocsogós tökös mákos családregény. Hol a mákra buknak, hol a makkra. De mindegy is ki melyik végén van, mert a családban marad. 
Úgy mesél a mézelésről, hogy szinte kedvem támad méhecskének lenni, a szocialista erkölcsről, kézközi intézésekről, hogy képletes pártkönyvet szeretnék rituálisan égetni, a szerelemkíntól terhelt vágyakozásokról, hogy mindegy is, ki teljesíti be azt, ott, Ön vagy önnön, csak enyhüljön végre, az utazási szokásokról, módozatokról, embernyi korokon át, hogy közben érintőlegesen elsuhan az adott történelmi jelzőkövek mellett. Závada eddig is meggyőzött az írói képességeiről, de ezzel teljesen a rajongójává tett. A történetszövés mesteri, annak ellenére, hogy a végén kicsit hamar elsült a felhúzott závárzat, de akkor már úgyis tudvalevő volt, amit az előző hatszázegynéhány oldalon keresztül olyan zseniálisan csőre töltött. Ez a szerkezeti záróakkord dramaturgiájának ártott cseppet, de a könyv adta élményt már nem tudta befolyásolni.(meg amúgy is ez már csak ilyen kákán is csomót kereső sznobolvasói kekeckedés) 
A Milotás meserészek mesteriek. A méltán feledhetetlen magyar anekdota kincstárnokaihoz hasonlatosan csüngeni lehetett a sorain, a szavain, az ahogyon és az amiton. Az Erka mesélte (írta) részek meg inkább erősíti a másik vonal kiemelkedő minőségét a maga gyengébb, de nem gyenge vonulatával.

Kiváló könyv. Kiváló történet. Kiválóan megírva.

Szerb Antal: A királyné nyaklánca

Hogy kinek a mije? 

Na nem mintha nem lenne mindegy, amikor ilyeneket tudhatok meg, hogy mennyi szalagot használtak el egy évben kiskirálylányok hajába, vagy hogy már a francia királyok is körbetartozást generáltak szegény beszállítóalattvalóiknak. Vagy teszem azt, a munka nem az elit erénye, a csalókra mindig van igény, mert ahol van lószar, ott veréb is akad. Ilyen az, amikor az unalmastörténelemi adatokat habzsolja az ember. Éljen a történelem. ….irodalmi életet.

Philip K. Dick: VALIS

Az biztos, hogy van válasz. Na de mi a kérdés? 
Hát itt nagyon elgurult a gyógyszer. 

Aztán összeszedegette és mind megette. 
De nem ám simán kihunyt a fény, hanem épp ellenkezőleg. Kigyúlt. 
Egy nagy átfogó és a hétköznapi érthető értelemhez viszonyítva őrült gondolkodás ez, az ókori bölcsektől a zeneművészet és irodalom nagyjainak maradandó alkotásaival megtámogatva a létközi közlekedés tudati dimenzióinak a tér-idő szimbiózisában való elméleti mozgást. Fat-ális elmebaj. Hyper és holografikus világok keverednek a lineáris és ortogonális időkkel. Ott van benne a Végtelen Aktív Létező Intelligens Struktúra. Mekkora zseni ez a Dick, még akkor is, ha a káoszt, amit teremtett csak ő látja át ködmentesen. Ha ennek csak a fele párhuzamol a saját életével, akkor már értem honnan a könyveihez az ihlet.

Akik a viskót „biblikus értelemben” olvasták, azok ezt sem fogják szeretni (nem, kicsit sem hasonlít a két könyv egymásra, sőt! Csak és kizárólag, a létezés és az azt mozgató külső-belső hitbéli/elméleti periszkóphatás végett tettem egymás mellé)

Grecsó Krisztián: Pletykaanyu

Én olvastam tőle, úgyhogy tudom, hogy tud jó novellát írni , bár az is igaz, hogy nem ez a kötete az, amiért érdemes ezt elhinni. Viszont vannak benne jó darabok,  jó figurák, hol hétköznapi, hol a hétköznapiból árforduló szélsőséges szituációba keveredők. Kisemberek nagy kalandjaik szem, száj és fülmagasságban. Pont , mint ahogy a pletyka. És valahol ez is egyben a gyenge pontja ennek a novellafüzérnek. Mert a pletyka az mégiscsak egy bulvárműfaj, és ha a bulvár az nincsen kimunkálva kellőképpen, akkor az nem lesz fényeslapos magazinos hanem csak kispados.

John Scalzi: Vének háborúja 1-4.

John Scalzi: Vének háborúja (1.)    

Meglepetésként ért, hogy tetszett ez a könyv. Bár az Agave könyvek nem gagyik, legalábbis amiket eddig olvastam. A futurvonal képzelettávolságon belül van, a sztorija érdekes, kiérezni az embert, a társadalmat és a humort belőle. Egyik sincs dominánsan a másik terhére, úgyhogy ez egy jó kis lájtosan szórakoztató könyv.

John Scalzi: Szellemhadtest ( 2.)

Filmre való. Ezt már az előző könyvnél is éreztem. Kellő értelem, kellő érzelem, kellő futurisztika, minőségi humor. Jó karakterek, jól terjeszkedő, de nem túl bonyolult sztori , ami mögött ott van A Kérdés is. Hol a határa az egyénnek és a köznek, mitől egyedi egy tudat mitől működik az akarat, hol van az értelem eredete, mennyire változik az azonosnak teremtett a különböző hatásoktól, a döntési képesség tanulható e, meg ilyenek… Mi kell még egy jó filmhez? pénz Egy jó rendező.

 John Scalzi: Az utolsó gyarmat ( 3.)

Egy átlagos, új élőhely gyarmatosításnak indult. Az ismert világból kirekesztve, függetlenségi harcra kényszerítéssé vált.. na de mi van e mögött? Fajok sakkjátszmája, ahol nem tudni ki a fekete és ki a fehér. Csak annyit tudnak a bábok, hogy hol bástyák, hol feláldozandó parasztok. 
Akik mindent tudnak, nem tehetnek semmit, aki meg semmit sem tudhatnak, megtesznek mindent. Vajon sikerül?

John Scalzi :Zoë története ( 4.) 

Én szeretem Scalzi történeteit. Sőt , szívesen nézném filmen is őket, mint azt már írta fentebb. Ez most egy kicsit sok lett. Pontosabban több,  mint ami elég. Kíváncsian vártam a negyediket, de őszintén szólva többet vártam, mint egy ismétlést egy tinicsajos megközelítésben.  Ezt el tudtam volna képzelni a soros regényekben egy egy alternatív fejezetben. Igaz ugyan, a végkifejlet az esetben nem engedett volna még egy könyvnyi részt. 
 Van egy olyan stílusa Sclazinak, ami elviszi ezt is, mert azt nem vitatom, hogy jól ír, de kénytelen lesz írni még valamit, hogy ne ez a utószájíz maradjon meg az egyébként nagy kedvvel és jó ízzel fogyasztott tetralógia után.  

Innen majd lehet kicsi spoiler, de szerintem nem jelentős. 

Az olyan jeleneteknél azért fájdalmasan felszisszentem, mint például az amikor a akkor még láthatatlan ellenség 5 képzett fegyveres felnőttet elkapt, a szuperkatona anyját majnem felkoncolja, erre a kamasz kiscsaj egy fegyverismereti gyorstalpaló után elindul a tiniadrenalinnal fűtött félhülye haverjai után, mint mentőcsapat. Na jóólvanmár. Megemlíteném még, hogy bár dicsértem Scalzi stílusát (nem is vonom vissza) de Zoë beszédstílusa kicsit csikorog. Főleg az elején bemutatott kamasz csajszi és a végén bemutatott felelősségteljes lány tekintetében. 
Aztán értem én, hogy magas erkölccsel és felelősségtudattal rendelkezik, de az az előzőekben körülírt kamaszosan bohó, olykor felelőtlen  viselkedéséből meg kicsit túlmagasítottnak éreztem, ahogy kezelte és megoldotta a helyzetet.

Mindettől függetlenül, ez egy jó sorozat.

Viktor Pelevin: A rettenet sisakja

Szín: A minótaurusz labirintusának a fényében villódzó monitor chatszobája.

Szereplők: A modern bolyongók, akik identitásukat egy egy mitológiai alak nevében  vetítik monitorra.

Konfliktus:  Zajlik a mítoszpárhuzamába tekert chatfolyam. Meg kell találni a fonalat, a kijáratot vagy csak a kiutat. A kibertér bolyongói próbálják megfejteni a külvilágot, de alig tekintenek ki belőle, mert ott ül rajtuk a maguk kereste félelem ,  ami a fejükre nőtt,  a rettenet sisakja.  Kérdés, hogy van e kint.  Vagy a kint az nem ugyan az e mint a bent, csak más a grafikája.

A modern labirintusbolyongók, akik a remélt Thészeusztól várják, hogy  utat mutasson az internet labirintus barlangjában, mielőtt a minótaurushoz érnek, vagy az ér hozzájuk..

Nem is tudom ebben a regényben(?)  hányféle dolgot akart megmutatni egyszerre Pelevin.  Mert a mitológikus kibertérben pattogó dramatizált sokszereplős beszélgetések szórt iránynélkülisége, azon túl, hogy a cimkézete szerinti posztmodernitásnak nevezett kategória minden szegletét kitölti, nem igazán fejlődik se előre se hátra. Bár egy labirintusképzelet világban ez nem is olyan meglepő. 

Ha az előző könyveinél  azt hittem eddig, hogy Pelevinnél elgurult a gyógyszer, akkor most azt kell mondjam, bezárt az összes ügyeletes patika.

Mándy Iván: Régi idők mozija / Zsámboky mozija

Mándy varázslatosan zseniális filmje pereg a kötetben hol egy kisfiú fantáziadús, moziplakátról lecsordogáló gépészmeséi, vagy papahiányos estéjének színes képzelete a fényjátékos szobafalon, hol Zsámboki filmcsillagokkal kibélelt hétköznapira ünnepelt álmodozási. Mindkettő a novellaírás mintapéldája.

Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta

Egy öregúr visszavonatozása a múltjába, kényszeresen kegyetlen életébe és abból eredő bűneibe, ami végig kísérti a jelenét, jövőjét. Érdekes vonatkupé beszélgetésnek indul, majd amolyan gyónásféle monológ lesz belőle. A nő, férfi szerepek, szerelem, mint puszta tárgyiasulás, házasság, mint elkerülhetetlen társadalmi kín és féltékenység, mint a legsötétebb félelem egyike. Mindezek mélyfeketére mixelt tinktúrája egyenesen vezet a gyilokhoz, mint önfelszabadításnak vizionált életfogytiglani büntetés. 
Miért érzem azt, hogy a legtöbb orosz író a bűn és bűnhődés témakörét járja körbe a legjobb műveiben. Ez például letehetetlen darab.

Leszek Kołakowski: Kis előadások nagy kérdésekről

Zsugorfóliázott nagy dolgok. Gondolatindító sűrítmények, amiről egyedül is jó elmorfondírozgatni, de még jobb egy társaságban egy bögre tea mellett meghallgatni egymás hasonló vagy más irányú gondolatát. Ha majd egyszer öreg Leszek , veszek két kereket beszélget a parkban a galambokkal ezekről. Állítólag nagyon tudnak bólogatni és egy csomószor igazuk is lenne.

Lénárd Sándor: Egy nap a láthatatlan házban

Ebben itt kérem beszél a természet. Fű, fa, virág, föld, nap és árnyék. 

Zene hallatszik ki a sorokból, híres és hírhedt eleink be-bekukkantanak Lénárd valódi meséjébe. 
Úgy érzi a nyájas olvasó, hogy megáll az idő, miközben könnyű léptekkel rohan. És csak mesél és mesél , körül a világon, kívül az időn, belül a mindenség határán. 

Gion Nándor: Virágos katona

Egy monarchiakori bácskai kis faluban, ahol a kényszerű történelmi nemzetegyneműsítés okán megvannak a nemzedékekbe és generációkba oltott széthúzó kasztok, hierarchiák és mindezek jól el is különülnek egymástól.
Németek, szerbek, magyarok… szegények, még szegényebbek, uraságok, polgárocskák, zsellérek, iparosok, földesurak, polgáriasodó uracskák, és a mindenhol a sorvégén kullogó zsidók… .
És ebben a környezetbe van jelen a kálváriadombon a Jézust korbácsoló virágos katona képe. Boldog. érthetetlen. Egy katona, aki a maga módján kerül kívülre a saját kényszerű történetéből.
A gyerekek a maguk gyermeki lázadozásaikkal próbálják ezeket a határvonalakat áttörni, de nem egyszerű ez egy évszázados (ezredes?) belegyökerezett szegregáltságnál. Inkább az álmok, amik mentén a gyerekek túllépnek a tuki és zöld utcai demarkációs vonalakon. „el kell menni onnan, ahol a csúnya dolgok történnek” (Ha már nincs más kitörési lehetőség, legalább az álmok legyenek a kilépők.) Az egyik a kitörési vágyától hajtva tolvajjá váló, a másik az új életbe, újvilágba menekülő, (majd kiábrándultan visszatér), az önmagát a zajló világon kívülre játszó, és a magát külső megfigyelő státuszba helyező… de egyik viselkedésforma sem tud elszakadni attól, amibe beleszületett. A szegénység kényszerű korlátaitól. úgy tükröződik mindannyijuk, egyéni sorsa, ahogy a virágos katona boldogságát látják a maguk álmainak a szemszögéből.
Annyira szépen, melegséget sugárzóan meséli ezt a történetet Gion, hogy egyszerűen nem lehet elszakadni tőle. Egyszerű nyelvezet, mégis mélyen megérint, ahogy ezt az egyszerűséget megkomponálja. És nem csak a történet, hanem az ahogy… erősen realista, de mégis éterien könnyű.
Ez is az olvasást kedvelő ismerőseimtől származó rajongásuk hozadéka számomra, hogy megszerettem Gion írásmódját.

Philip Roth: A Portnoy-kór

Kedves családok, elsősorban főleg anyukák, többek között gondoljátok meg, hogy például milyen módszerrel pisiltetitek meg a cseperedő fiaitokat.

Ménkűhosszú listát írhatna majdminden gyerek utólag, ha rájönne az összefüggésekre a jelen zavarai és a múlt (akár) jóindulatú kavarai között. Kicsit esetlen hősével nagyon jól karikírozza (nyilván mindenki másképp más) Roth az évek alatt rápakolt környezeti terheket az emberre, aminek a súlya alatt hajladozunk ide-oda a felnőtt utunk során sokszor anélkül, hogy tudnánk, mi is húz egyik hajlásirányból a másikba. 
Viccesen vérbajkomoly látlelet a hatás-ellenhatás okozta, alulról támadó, csípőből indítható devianciába hajló tüzelésről.

Terry Pratchett: Mort, a halál kisinasa

A halál jobb keze Mort, egy kétbalkezes végzetátka. Még a sors előre elrendeltségét sem tudja beteljesíteni. Visszavonhatatlanul alkalmatlan a végzetnek, nem hogy az átkának. Persze ez nem csak neki baj,már ha baj, hanem a hosszútávú történelemre is kihatással van, mert a halál túlélése sosem marad következmények nélkül. Minimum a kauzalitásba kavar bele. De mocskosul. Kiváltképp, ha az elhalálozottságot elhalasztó királylányba bele is zúg. Na meg a Halál fia lánya sem hagyja hidegen.

És ha már Halál. A pletykákkal ellentétben egy élettel teli figura, még ha kicsit depresszív is. Hovatovább, meggyőződéses humanista, de legalább is egy úriember. Ez azonban nem gátolja meg abban, hogy alaposan felpofozza az inasát. De mint minden történet , úgy ez is fordul valamerre. Az, hogy ez jó vagy rossz, az teljesen relatív, kiváltképp, ha egy kaszapárbaj is döntő befolyással bír, és ugye a Halál, az nem a mezőgazdaságban képezte magát kaszailag… De ezt ne vegye senki baljós előjelnek, mert mint mondtam van szíve. Vagy mi.

szolgálati közlemény: oké, értem én, csak … (nem is tudom mit gondoltam. megérdemlem). 
utolsó utáni figyelmeztetés magamnak: ha egyszer már tudom, hogy ez nem az én világom, és ezt 3x nyomatékosítom is minden ez irányba mutató jel ellenére, mi a fenéért… miért? kabbejuci

Thomas Mann: Lotte Weimarban

Ma ezt úgy mondanák, hogy egy celeb önhitt kényeskedése a körülötte vonagló nyáladzó seggnyalók, bennfentességet mímelő senkik, valakinek a valakijei  vagy éppen valahavolt ifjúságot immár csak parodizáló, visszaemlékezgető rajongók körében. Na jó ez elég erős és marginális összegző párhuzamvonás.

Mert  azért Goethe kétségtelen letett valamit az irodalom asztalára, (az nem az ő hibája, hogy nyűgös  kötelezőolvásmány lett)(haha ma már az irodalom területét a celebség úgy kerüli, mint győzike a könyvtárakat)  Aztán további csúsztatás részemről Lotte roadribi tükrözése, hisz a regénybeli Charlotte tisztes özvegy, aki hű feleség és családanya volt, még ha vissza-vissza is próbál kacérodni a múltjába és árnyképeket osztogat magáról, messze nem, mint a  pőrenaptárszóró kiszeltünde, aki dörgölőzik mindenkihez,  aki egyszer is megjelent az operabálon, de a  finom párhuzam a korok  másképpen természetes jellemzői a hedonista híresség és érintett környezete mentén mégiscsak észrevehető.  Persze vegyük azt is  számításba, hogy ezt nem egy bulvármagazinzsurnalisztból avanzsált írócska firkantotta tőmondatoktól idegesítőre leegyszerűsített „könyvbe”, hanem a cirkalmasan hosszú és körülményesen válogatott körmondatok mestere, Thomas Mann. Így tessék olvasni ezt a könyvet és türelemmel lenni a mondatokból lassan kibontakozó egészhez, ahonnan visszafejtve a különböző  szereplők, a szerelem tárgya, a rajongó irodalomszerető, a rokonok meg a matek tanár stb… felidézéseiből előbukkan  Werther szenvedése, ami feloldja az olvasó kezdeti szenvedését a lassú kibontakozás iránt.

Na de komolyan: (*fejvakar* lehet egyáltalán hülyéskedni TM-al? ) most már mindegy,

megtettem) a szokásos manni agyalgatás a számára fontos  nagydolgokról, beágyazva

a goethefigura formálta műbe,  ahol is az irodalmi Werther  valódi szerelme bekocsizik a

történetbe sok évvel a szenvedelmes mű születése után. 

 Ez remek keretet ad Thomas Mannak, hogy valójában párhuzamolva megírhassa önmagát

Goethe különcségében,  a felidézés során felmerült gondolatok okán megforgassa  a tollát a

németségével, a hazával, a szabadságeszmével  örökösen filozófikusan foglalkozó írói lélek

tintasötét harcaiban. Aztán az is hozzátartozik a komolysághoz, hogy van jobb könyve is 

Mannak, ahol a fenti kérdéseket fejtegeti.(persze az is igaz, hogy szinte minden könyve erre

fókuszál)