2017. január 28.

Mario Vargas Llosa: Kölykök

Rövidebb, hosszabb novellák, de annyira feszesen, drámai feszültséggel telten írta meg őket Llosa (persze nem mind a hetet egy színvonalon, de korai keletkezésük ellenére jó és biztos kézzel), hogy jól le lehet követni a későbbi, már alaposabban dramatizált regények stílusát. Lehetne kritizálni, hogy nincs eléggé kidolgozva a történet, mert “csak” a drámai szituációkra koncentrál, se előzmény, se különösebb jellemrajz, de mégsem vázlatos, mert egyrészt a mesélőszöget jól váltogatja, másrészt  - és ez a novellái ereje -, így koncentráltabban, erősebben hat a korai llosai lélekbúvár mélység, ami ezekben az írásokban  a virtust, agressziót és a sors nehézre faragott vagy éppen ösztönöktől vezérelt jó, rossz pillanatait, lenyomatait tükrözi a különböző korú hőseiben, akik temperamentumát természetesen a latin-amerikai habitus is árnyalja, erősíti.


Ha egyet kellene kiemelni a kötetből, részemről mindenképpen A nagyapa c. lenne az. Úgy teszi oda a végét a kiszámíthatóra sejtetett, elnagyolt lépésekkel haladó langyosan felépített fokozás után, hogy csak pillogtam, hogy ezt  a befejezést meg merte húzni. Mert meg merte és milyen dedósan laza már. (nemisdedóshaneméretlenülhuncut)

2017. január 26.

Georges Simenon: Maigret és a varázslatos sziget

Megölnek egy halászt, miután kijelenti fennhangon, hogy a barátja Maigretnek. 
Na ezt azért mégsem lehet másra bízni, ha körzeten belül van, ha nem. 
Főszerepet kap még a történetben Lechat nyomozó és Pyke a nagyonangol, egy nagy rakás emlegetett pénz, pár őslakó halász és néhány odaszármazott szigetszerelmes. A művészet festészeti ágának képviseletében szerepel Cézanne, Renoir, Van Gogh, Manet, Monet és Degas. Jó kis Impresszionista csapat. És persze egy pár liter fehérbor. 
Na de hogy ez legyen a vége? (nyuginemmondommeg)  
Jajmá Simenonkám. Jó hogy nem ejnye-bejnye.



Italjelentés: 2 pohár fehérbor, barna sör (de ezt csak szeretné) ánizspálinka(fogorvosi rendelésre) még egy pohár fehér indulás előtt, aztán reggelire is egy pohárka fehérbor sonkás tojással, whisky belekeverve a fehérborba(ezt a hulla itta , mielőtt az lett. nem! nem ettől) ) a kihallgatás alatt néhány üveg sör

2017. január 23.

Örkény István: Párbeszéd a groteszkről

Azontúl, hogy ha a groteszk szóba kerül elsők közt jön szóba Örkény neve, és persze nem véletlenül, szóval azon túl, hogy mintegy pavlovi reflexként működik az Örkény-groteszk konstelláció, még az is eszembe jutott olvasás közben, hogy ez a könyv egy irodalmi emlék könyv. A kötet jellege szerint interjú gyűjtemény, így a maga gondolatisága, nézetei és viszonyain keresztül  jó sztorikkal, (igaz sok az átfedés, de ez inkább a fantáziátlan, unos-untalanul ismétlődő riporteri kérdéseknek köszönhető), betekintést kapunk Örkény nézeteibe, 
“Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.”
“Mindenki a saját élettapasztalatai alapján értelmezi a másik magatartását, holott ez az értelmezés csak a saját életére lehet érvényes.”
a kortársi , és előző korok nagyjaival tűzdelt irodalmi életbe, a társadalmi, irodalmi viszonyokba. 

Többek közt Jókai, Ady, József Attila támasztja alá, amit a sikerről, írói létről, irodalmi társadalom formálásról gondol. De Ő maga sem vonta ki magát ebből a sorból:
"Mikor megindult a „Szabad Rádió”, behívtak a Parlamentbe (mert akkor onnan adták a műsort), és a Rádió új igazgatója megkért, hogy írjak egy bevezetőt az induló adáshoz. Mondtam, hogy szívesen, Ott megírtam. Így kezdődött: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” "

"– Az a körülmény, hogy egyszerre volt „polgár-értelmiségi-zsidó-kommunista-magyar”, „használt-e” munkásságának, vagy hosszú távon egyszerűen csak fárasztónak bizonyult? 
– Használt. Persze még hasznosabb lett volna, ha ráadásul néger vagy leprás is vagyok."
A válaszai éppen olyan alaposak és komolyan szólnak, mint amennyire komolyan vette az irodalmat. Még akkor is, ha a kérdés khm....
"– Ennyi színpadi siker után prózaírónak vagy drámaírónak vallja magát?

– Ha választanom szabad, én kutyatulajdonosnak érzem magam."
Azon belül végtelenül komolyan vette a címet inspiráló művészeti ágat is. Mert a  jó groteszk az kérem komoly műfaj. Nem ismer tréfát.
"... a visszafogott csattanókat szeretem, a fellőtt rakéták helyett a lassan sistergő bengáli tüzeket."
Bár így visszanézve a művészete időtlen, de mert tényleg komolyan vette a kérdéseket, az időt is alaposan kielemezve el tudja helyezni egy irodalmi mércén:
"A lineáris, azaz vízszintesen folyamatos – múlttal, jelennel és jövővel rendelkező – idő képzete, az ipari forradalom vívmánya, az óra feltalálása tette lehetővé, hogy az emberi élet szorosabban igazodjék az időhöz. Ez az időfogalom a századforduló kezdetén kizökkent, megrepedt és süllyedni kezdett, akár egy hajó. Bergson – aki elválasztotta az időt a tartamtól –, Proust – akinek a regényében az idő már nem lineárisan múlt, – Joyce – akinek a regénye egy nap alatt játszódik, de ez a nap voltaképpen egy egész élet ideje – után már nem fogadható el teljes értékűnek."

Örkény ott él a szívem csücskében, úgyhogy ezzel az emberi arcával is tágítottam az a csücsköt, hogy nagyobb helye legyen.
“Az író nem mindenkinek ír, hanem néhány, sok vagy kevés olyan olvasónak, akinek az ő hullámhosszán működik a felvevőkészüléke.”

2017. január 19.

Szinte kísértetiesen ugyan ez történt!:

Annyi különbséggel, hogy most, mivel többen kerültünk hátrányosan veszélyeztetett helyzetbe, a túlélőcsapatunk alkalmilag szerveződött  útszéli összetartás-röpgyűlésén a tömegprszichózis inspirálta adrenalinpoézisnek köszönhetően míves káromkodásokat tanultam, amiben jól megfért egy mit sem sejtő, a tisztálkodását és rendezett szexuális viszonyainak tisztességét tekintve minden bizonnyal  ártatlanul hírbehozott szülőanya és egy kevés logikai képességet mutató, minimáltudatos sejtszámát tekintve a nullától egy fokkal a pozitív irányba tendáló véglény. 
A magam részéről kijelenthetem a megfigyelésem azon konkluzív eredményét, hogy a stresszhelyzet bizonyos közös érdekek mentén való levezetésének,  pillanatinspirálta formabontó nyelvgazdagító hatása van.


2017. január 18.

Neil Gaiman - Michael Reaves: Köztesvilág

Köztesvilág trilógia 1.


„Egyszer eltévedtem a saját házunkban.“
Az első mondat már megvett. Joey Harker lelkitárs. Na meg egy youngslider. Jóvanna, inkább kamaszkönyv, na de annyira bírom Gaiman (és persze Michael Reaves) colorisztikus fantáziáját (mondjuk van, hogy kiakaszt ) , hogy az sem érdekel, ha egy egyébként a reális világban űbernyomi kamasz és alteregói csetlenek – botlanak csilliárdnyi világ közt, hogy a cuki Színes buborék és a jujdegonosz szörnyekkel és mágikus muldéf, hexikus izébigyókkal varázsolja bele az olvasót a mesébe. Hát igen. Mese, de olyan, amitől „zavart érzek a kontinuumban“. (hehe, és még van pár ilyen hehe) Mert nagyon úgy néz ki felforgatja a kiskamaszok mágikusz-technikuszi fantáziáját, mert olyan alapkérdéseket feszeget, hogy :
„Egy visszafordított idejű világ valószínűtlenségi faktora szolipszisztikus vagy fenomenologikus?” 
„Érted a kvantummechanikát? A Heisenberg-féle határozatlansági relációt? A többszörös világokat?(...) láttam azt a klasszikus Star Trek-epizódot, amikor Spock szakállas, és az Enterprise-t elfoglalják az űrkalózok. De mindez együtt is kábé annyira tett szakértővé, akár egy macskát. „
És persze ahol kérdés van, ott akad válasz is:
„A polarizált valóságsíkokon ható többfázisú aszimmetria alapvető elméletei és A meghatározatlan trapéz törvénye a Kilencszög szertartásában."
Na érted? Nem? Nem baj.
„Nem érdekes. Majd felszeded, amit tudnod kell, ez a kulturális ozmózis.“
Mivel nem vagyok 10-12 éves kamasz, így a rajongásom is komoly felnőttes. Naná! 
„Sóhajtott. Hosszú sóhaj volt, fáradt és bölcs. Isten sóhajthatott ilyet hatnapi kemény munka után, alig várva a kozmikus lazulást, amikor egy angyal odaadott neki egy jelentést egy almafogyasztási* problémáról.“ 
  (*ööö... pfujj!)