2016. november 29.

szarvasok ugranak



"Szarvasok ugranak Holdra az égen,
lehajtott fejjel, nem veszem észre,és csak fújja szememre a füstöt:
álmodj jobbat, mint amit küldök."

SzB 

2016. november 25.

Jussi Adler-Olsen: Más bőrében


És íme a nemQügyosztályJussi. 

Nagy kíváncsisággal kezdtem bele, mert mindig lutri nagyon izgi egy jól bejáratott sztoriból, karakterekből kilépve olvasni egy kedvelt írótól.

Nos az van, hogy ismét beigazolódott egy tétel. Aki tud írni, az akkor is tud, ha kilép a  kitaposott kereteiből.
Mint most Jussi.
Egy kettős idősíkban játszódó történet, ahol a II. VH-ban bajba került két angol katona sajátságos módon menekül meg a fogságtól vagy még rosszabb, a haláltól. Persze hogy mi a rosszabb, az többször megfordult a fejemben olvasás közben, mert úgy belebújni ellenséges közegben sínylődő kísérleti célból vegetáló személyek bőrébe, hogy közben jobban kell tartani a “betegtársaktól” mint a méltatlan és kegyetlen körülményekkel terhelt álca lelepleződésétől… na az nem biztos hogy jobb a halálnál.
Persze ami késik nem múlik, mert a háború után nagyon úgy néz ki, utoléri a végzet keze azokat, akik azt hiszik a múlt véget ért.
"A múltat soha nem fogja tudni kitörölni a lelkéből, nem szabadulhat az emlékeitől, az idő legfeljebb megfakítja őket."
Kegyetlen élet-halál játék ez. Résen kell lenni és ez megkeserít minden pillanatot. 
"A gyanú általában készületlenül éri az embert. A pozitív érzésekkel ellentétben a gyanú bármikor felbukkanhat, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, akár úgy is, hogy semmi sem táplálja."


Szóval hogy milyen ? Olvasdeljólesz kategória .

2016. november 22.

Borisz Akunyin: Színház az egész világ

(Fandorin 11.)

Az idő nincs tekintettel semmire és senkire. Halad a maga útján. De van amit nem hogy rombol, hanem inkább épít. Az immár 50. évében járó Fandorin kisugárzása töretlen. Igaz a haja őszül, de nem ront az összképen, a fiatalos hév megfontoltsággá a férfiasság külcsínjei sármmá finomodnak. És ha ehhez a külső sármhoz a kifinomult intellektus is társul (mert társul), akkor nem csoda, ha az ünnepelt és férfiak számolatlan bókjában dúskáló szépséges színésznő sem tud neki ellenállni. 

Na nem mintha ostromolná Fandorin. Mert ahhoz is elég intelligens, hogy a maga érzelmeivel, ha viszonzatlannak gondolja, ne tolakodjon. Inkább a szerelme jeléül - és persze, hogy a színház falain belülre kerüljön a rábízott nyomozás érdekében -, ír egy színdarabot. Nem is akármilyet. Nincs kétség, az eleddig a sorsával megbékélni látszó, eltökélten aszkéta Eraszt Fandorin fülig szerelmes lett. Hurrá, mondaná a régi olvasója, de persze nem ilyen egyszerű ez, mert a mindkét részről tudatosan visszafogottá szelídített érzelemcunami mögött igen komoly okok rejtőznek. Ezek a komoly okok egyrészt a Fandorint kísérő szerelmiátok másrészt, és jelen esetben főleg abban látszanak megmutatkozni, a hölgy titkolt múltjából valami belenyúl a jelenébe. Nem is akárhogyan, hanem egyenesen a halál keze tartja tőle távol a hozzá közeledőket. 

Persze Fandorin és Masa most sem hagyja annyiban ha egy hölgy veszélybe kerül, főleg ha az a hölgy ilyen mélyen megérinti őket. (oké, Masa érintget egyéb hölgyeket is, de hát ő már csak ilyen.)


2016. november 20.

Georges Simenon: Maigret kudarcot vall

Már megint fáj Maigretné foga. Pedig jobb lenne, ha csendben szenvedne, mert Maigretnek fontos ügye van. Eltűnt egy angol nő egy párizsi tortúráról. Mi lehet a történések mögött? Már azt hittem sosem tudom meg, de a végén kiderül, hogy mindegy is a történet szempontjából, mert amiről szól a regény az az, hogy megöltek egy manust, akit mindenki utált. Még Maigret is. De nem azért vallott kudarcot, mert letojta a gyilkosságot, hanem kicsit későn kapcsolt. Azért tudta ám ki a gyilkos, csak éppen lecsúszott róla. De ez nem jelenti azt, hogy a gyilkos boldogan élt amíg, mert… na de ezt olvasd el inkább. Azért annyira nem nagy durranás, de mégiscsak a jófej Maigreit jön ki jól a végén belőle, még ha nem is a klasszikus rendőri értelembe vett győztesként.


italjelentés: kv (nocsak), egy korsó sör, chianti, 3 törköly vigaszdíjul magának

2016. november 17.

Hendrik Groen: Lesz ez még így se A 83 és 1/4 éves Hendrik Groen titkos naplója


Viccesnek szánt, de mérsékelten viccesre sikeredett nyuggernapló a Hollandiában (a promo szerint) népszerű 83 és 1/4 éves Hendrik Groentől. Nem állítom, hogy mentes az iróniától és a visszafogottan elegáns humoros felhangtól, és igen, jó nyomon halad ez a vonal, mert a nyugdíjasok valós problémái igen is jelen lévő dolgok egy bizonyos kor alatt nem észlelhető nehézségek létezésének, igen is fontos, hogy van élet a nyugdíjon túl , sőt kell hogy legyen szerethető, tartalmas és hasznosan eltöltött élet és ezt fontosnak tartom láthatóvá megérthetővé tenni és ha ez a módja akkor ilyen humoros formában is, de beépíteni a hétköznapok apró pillanataiba, megértetni azokkal, empatikussá tenni azokat, akik még mindezek előtt állnak, szóval fontos ez tényleg de!(és ez a könyv szórakoztatófaktorának szól):
most vagy én nem vagyok eléggé holland, vagy nem vagyok eléggé nyugger, de nekem ez annyira nem volt vicces. Nagyapám sokkal humorosabb és szarkasztikusabb történeteket tudott mesélni az öregségéről, igaz nem volt öregotthonban oppárdon idősgondozóban, na de akkor is megvolt a maga öröme és nyűge a fokozatosan növekvő korához és az azzal járó nehézségekhez..

Most vagy nagyapám volt az átlagnál viccesebb manus vagy én vagyok vele elfogult, de mindegy is, ez a könyv nekem kevésbé jött be. De ha jól látom ez valami sorozat kezdete, úgyhogy adok neki még esélyt, bár kötve hiszem, hogy később hollandabb vagy.. ööö.. de, valószínűleg később nyuggerebb leszek nyilván, de azért még van pár jó évem(remélem) . És még az, hogy hátha Hendrik egyszer csak tényleg összefut majd Ovéékkal és a 100 éves emberrel és kimászik az árnyékukból.


Hajrá Hendrik!

2016. november 14.

Garaczi László: Wünsch ​híd


(Egy lemur vallomásai 4.) 

Ez nem az én emlékem, de szívesen olvasom Garacziét. Ezt is. Az újabb lemurt. Mert ugyan nem az én élményeim, de felsejlik belőle a magaméból is néhány odavágó foszlány. Na ja, aztán lassacskán kifut alólam a történet (történet… hahaha). Inkább azt mondanám olvasom a sorokat, részeket, a szöveget, mert ennek van struktúrája, szépsége és ott tartó ereje. Nem kell mindent értenem ahhoz, hogy élvezzem. Már csak a csupasz mondatok is megvettek kilóra.
„Ásítok az izgalomtól.“ „Erőfeszítés nélkül működtette a szeszélyt.“„Hallottam, hogy az idegességtől nyikorogva kijön a berakás a hajából.“
A másik három lemurja sokkal közelebb állt a magam emléktalálataihoz, nem mondom közelebb is éreztem magamhoz, de mindegy, mert ez a zsák, amiből most ezt húzta elő Garaczi valószínűleg tartogat még nekem is azonosulni valót, addig meg csak elfogadom és használom a szövegét a saját épülésemre. Szeretem hogy nem akar megfelelni nekem, szeretem, hogy az elvontságot nem művészkedésbe vezeti, hanem csak úgy Garaczisan lemuros. Építkezik a gyerekkortól szépen szabályosan és amikor már szinte gombolyagtekergető fotelkényelmet érez az olvasó, na akkor jön a gubanc, aminek nem találni az elejét, de sokszor vége sincs, de – és ezt komolyan mondom- nem is hiányzik, mert a hiány is része a tekeredő , vagy inkább gombolyagnak, ami így már nem is gombolyag, hanem szálak, csomók, hosszabb de inkább rövidebb darabkák szövevénye. Koppanó mondatok , kimaradó azonosíthatóságok és történetugrások gombóca ez.
„Hogy lesz a semmiből valami, a valamiből más, a másból semmi, a semmiből semmi? Mindent értenél, ha ezt érted, ezért nem értheted.“
Ne tévesszen meg a terjedelme, mert igen is van vele dolog olvasókám. De nyugi, ha nincs is a végére kivehető sorminta, attól még rád simul és jól viseled ha leszalad az utolsó szem is az emlékorsóról. Ne kapkodd el és meglátod mennyire szép is ez.
„Kora tavaszi este, fekszem az ágyon, nyitva az ablak. Eszembe jut egy szó, és azonnal el is felejtem. Kipárolog a fejemből, csak a formája, az árnyéka, a zenéje marad. Ahogy a szavakat szoktam ízlelgetni, úgy ízlelgetem a hiányát.“
Ha van egy közel két órás, teszem azt  egy ingerszegény ülésbekényszerített utad, akkor ez a könyv pont jól kitölti az egyébként hasztalan időt.

2016. november 12.

Audrey Niffenegger: Hollókisasszony

Van, amit nem gyógyít be az idő sem, max. a jótékony feledéssel valami nosztalgikus   múltba révedezést hoz...  
Ez is ilyen……

Értem én hogy villamos táncjáték, de mi hajtja? A hattyúk tavának a vizierőműve?    Ó dehogy!  Nem, nem.  Tessék azonnal elfelejteni ezt a mondatot. Ha ezt meghallaná Csajkovszkij, büntiből azonnal visszaküldene a balettba ugrálni. 

Akkor meg mi? 

Postás meg a holló  vegyesházasságba torkolló metahumán love storyja ? 
(volt egy ősrégi reklám az irányítószámok fontosságáról Siménfalvy Sanyi bácsival meg a postahollóval, de ez csak így beugrott, ezt is hagyjuk:))
  
Vaaaagy ... modern freudi tanmese  a szülők minden evolúciós rendet felülíró érzelmi felülvezéreltség okozta felelőssége a testképzavaros utód kamasz kori  mentálhigiénéjére ható, külső,  modern orvosi etikát is érintő kényszerbeavatkozás szükségességét vizsgáló  esettanulmány ...   állj állj  álllljjjjjj!


Na jó, elég a hülye asszociációkból. Tessem komolyan venni. (keresztbe font mutatóésközpsőujjak a hátam mögött)

Azt a képzetet vetíti ki a fantáziám, mintha a jó öreg Poe papa tartaná keresztvíz alá Neil Gaiman és Tim Burton  balkézről jött zabigyerekét egy zugkápolna iszákos papjának a kötelező és változtathatatlan kényszerliturgiájához, és a hallgatóság - amiből egy pillanatra kivigyorog  Hitchcock szivarfüstben úszó kerek feje -, meg csak unatkozva sustorog a padok között, hogy kire is hasonlít a poronty, mire az megérezve a feszkót elhatározza, hogy akkor is megmutatja ezeknek a kételkedőknek, hogy  igen is ő egy egyéniség, és míg a kápolna elhangolódott orgonáján a delíriumból ébredező káplán belecsap a billentyűkbe, lassan de kitartóan szárnyakat növeszt, majd nagyokat kőrözve lemosolyog a kétkedőkre, hogy naugye.      És tánc!

Tündérmese meg fejlődéstörténet…, kihívások és áldozatok…, szabadságvágy és küzdelem...  Értem én csak nem tetszik ebben a modernre egyetemizált, plasztikai sebész faragta formában.  Pedig tényleg a hollófészek előtt hagytam az előítéletemet Niffeneggerrel szemben, de ami nem megy, nem kell erőltetni.
 Na tényleg csá Audrey.



Köszönet a történet olvasásra inspirálásáért a Royal Opera House-nak. (nem)