Garaczi László: Wünsch ​híd

(Egy lemur vallomásai 4.) 

Ez nem az én emlékem, de szívesen olvasom Garacziét. Ezt is. Az újabb lemurt. Mert ugyan nem az én élményeim, de felsejlik belőle a magaméból is néhány odavágó foszlány. Na ja, aztán lassacskán kifut alólam a történet (történet… hahaha). Inkább azt mondanám olvasom a sorokat, részeket, a szöveget, mert ennek van struktúrája, szépsége és ott tartó ereje. Nem kell mindent értenem ahhoz, hogy élvezzem. Már csak a csupasz mondatok is megvettek kilóra.

„Ásítok az izgalomtól.“ „Erőfeszítés nélkül működtette a szeszélyt.“„Hallottam, hogy az idegességtől nyikorogva kijön a berakás a hajából.“

A másik három lemurja sokkal közelebb állt a magam emléktalálataihoz, nem mondom közelebb is éreztem magamhoz, de mindegy, mert ez a zsák, amiből most ezt húzta elő Garaczi valószínűleg tartogat még nekem is azonosulni valót, addig meg csak elfogadom és használom a szövegét a saját épülésemre. Szeretem hogy nem akar megfelelni nekem, szeretem, hogy az elvontságot nem művészkedésbe vezeti, hanem csak úgy Garaczisan lemuros. Építkezik a gyerekkortól szépen szabályosan és amikor már szinte gombolyagtekergető fotelkényelmet érez az olvasó, na akkor jön a gubanc, aminek nem találni az elejét, de sokszor vége sincs, de – és ezt komolyan mondom- nem is hiányzik, mert a hiány is része a tekeredő , vagy inkább gombolyagnak, ami így már nem is gombolyag, hanem szálak, csomók, hosszabb de inkább rövidebb darabkák szövevénye. Koppanó mondatok , kimaradó azonosíthatóságok és történetugrások gombóca ez.

„Hogy lesz a semmiből valami, a valamiből más, a másból semmi, a semmiből semmi? Mindent értenél, ha ezt érted, ezért nem értheted.“

Ne tévesszen meg a terjedelme, mert igen is van vele dolog olvasókám. De nyugi, ha nincs is a végére kivehető sorminta, attól még rád simul és jól viseled ha leszalad az utolsó szem is az emlékorsóról. Ne kapkodd el és meglátod mennyire szép is ez.

„Kora tavaszi este, fekszem az ágyon, nyitva az ablak. Eszembe jut egy szó, és azonnal el is felejtem. Kipárolog a fejemből, csak a formája, az árnyéka, a zenéje marad. Ahogy a szavakat szoktam ízlelgetni, úgy ízlelgetem a hiányát.“

Ha van egy közel két órás, teszem azt  egy ingerszegény ülésbekényszerített utad, akkor ez a könyv pont jól kitölti az egyébként hasztalan időt.