2017. február 23.

Agatha Christie: A Sittaford-rejtély


"Hirtelen remegés futott át az asztal fényes lapján. Aztán az egész bútor hintázni kezdett.– Kérdezzenek tőle. Ki kérdez? Ronnie, kezdje el!– Hát… öö… mit kérdezzek?– Jelen van itt egy szellem? – buzdította őt Violet.– Hello… van itt jelen szellem? Erős, hirtelen himbálás. – Ez igent jelent – magyarázta Violet.– És… hát… ki vagy te? Az asztal nem válaszolt."
Hóesés.... asztaltáncoltatás... huhuhúúúú...hullaszag a levegőben.. ja nem. Csak a kandalló ropogását megtöri ...illetve megkopogtatja a szellem egy halálosan hihetetlen jóslattal. Váááá, félelem a köbön. Lánccsörgés, halálsikoly... ja ezek sincsenek, viszont van dermedt csend... 

Na ez volt az ezoterikus része. A reality meg az, hogy  ménkűsok szereplő, és mindet utáltam, ám ahogy a régi hegylakó közmondás mondja, csak egy maradhat. És az is maradt, akire elsőre tippeltem, mert bár kis felszíni piszkálgatás után kiderült, hogy mindenkinek lehetett oka halálosan kibabrálni a (hullaspoiler, de nem ez a lényeg, mert az elején kiderül ki a hulla!) kapitánnyal, de mégiscsak a józan ész ellene győzött. Szóval hiába a kezdeti szeánszos hókuszpók kedves Agatha .. hehehe.  Most elkaptalak. 

2017. február 21.

Anna Gavalda: Billie

"Azt akárki megteheti, hogy lebecsüli mindenki más nyomorát."
Gavalda hozza az elvártat. Röviden, feszesre vágva is lehet írni az elhanyagoltságról, magáramaradottságról, együttérzésről, az egymásra figyelő érzékenységről és mindezt egy (két) átlagos szereplővel, hétköznapi környezetben felsorakoztatott történetben, ahol ha kell kellő humorral, odamondó és nem csak verbális brutalitással, de a téma érzékenységéhez és valódiságához mérten igen is komolyan véve a valós társadalmi és egyéni problémát, ami a gavaldai írói univerzumban ugyan nyálasnak lelkizősnek mutatkozik, de hát ha valaki lélekboncolásra adja a fejét, annak be kell vállalnia ezt a jelzőt is.

"Vidéken, ha nem vagy olyan, mint a többiek, rosszabb dolgokkal találkozol, mint a közömbösség."

Tűpontos embertérkép.

2017. február 13.

Borisz Akunyin: A ​cár könyvtára (A Magiszter Kalandjai 1.)


Nicholas Fandorine az angol történész dehogy is akar bűnt üldözni. Semmi ingerenciája a véres dolgokhoz meg a nyomozósdihoz. Viszont remek limerickeket pattint el mintegy szituációösszefoglaló  vagy helyzetfeloldás gyanánt 
 " Valahányszor Nicholas nehéz helyzetbe került, vagy különösen rossz lelkiállapot lett úrrá rajta, mindig limericket fabrikált. Agyának ez a megerőltetése, mely e finom művészethez szükségeltetik, a komikusan ostoba eredménnyel párosulva segítette a relaxációban, és utána újból pozitívan tudta szemlélni a világot."  
"A limerick, melyet a becsiccsentett N. Fandorine költött június 15-én este, miközben a Korcsmából szökött.
Volt egy ember, úgy hívták,
Nyúl,Éldegélt a tengeren túl,
Most meg, lám, bratyó lett,
Lő, mint egy veszett Lett,
S azt mondja, ez ám a kúl."
és mint egy jovális tudósembert a családkutatás nagyon is érdekli. Ezért is utazik Oroszországba, hogy felkutassa a család orosz eredetét a XVII. századi muskétás német ős, Von Dorn (Fondorin) személyében. (Jó kis globalizált család)


Aztán egyik pillanatban azon kapja magát, hogy miközben több orosz maffiabanda akarja kinyírni, egy régi kincs nyomába kutat maga is. 
 "– Mi történt a ruhájával, Fandorine úr, azazhogy Sir Nicholas? És miért vannak zöld csíkok az arcán?      – Tudja, az a helyzet, hogy… először beleestem egy szemeteskonténerbe, aztán meg elestem a görkorcsolyámmal – felelte Nicholas, és elpirult, olyan idiótán hangzott az egész. Mint valami Max Linder-film."

A titkos cári kincs sokak fantáziáját megmozgatja, mert kinek vagyont, kinek a hatalmat, kinek meg a szerelemzálogát jelképezi. Nincs új a történelmi nap alatt. Pénz, hatalom, szerelem és minden ami ehhez kapcsolódik, korrupció, gyilkosság, árulás és persze a szerelmi bizonyságtétel.


Nem kevésbé izgalmas és jó történetet kanyarított a Fandorinunoka(ez mondjuk nem tisztázott, hogy unoka vagy dédunoka mert pl: "Minden Fandorinnak, mint a macskának, tíz élete van, némelyiknek pedig, mint Eraszt Petrovicsnak, Nicholas dédapjának, még annál is sokkal több.") köré Akunyin a párhuzamban mesélt cári és mai oroszországi viszonyokkal(nemúúúgyértve), iszonyokkal és viszonyokkal(úúúgyértve).


Hogy messzire ne menjek, irodalmi vonalon egy Puskin ős is felbukkan, vagy a mai orosz viszonyokat interpretálva Dosztojevszkij gondolatait idézi... 

"Dosztojevszkij szavaiban, melyeket az orosz lélek egész világra irányuló nyitottságáról mondott, mégiscsak nagy és vitathatatlan igazság rejtőzik. Vegyük csak ezt a Vlagyikot – látszólag marginális személyiség, nyugati mércével egyszerűen csak egy bűnöző, de mennyi nyitottság és lelki nagyság van ebben az új orosz kalózban! Az ember önkéntelenül Petrusa Grinyov és a véres, csodálatos Pugacsov kapcsolatára gondol. Ahogy egy nyúlbőr bekecsért Pugacsov mértéktelenül és számolatlanul halmozta el hálájával Petrusát, a jóságban éppoly féktelen volt, mint a gonoszságban. Hát ilyen embereket szül az orosz föld! Szépség, erő, féktelenség, lelki jóság minden együtt van bennük – miközben tökéletesen semmibe veszik a törvényt és társadalmi morál normáit. Hisz épp az előbb eresztett három golyót egy ember fejébe, de lelkifurdalásnak a legcsekélyebb jelét sem mutatja – ül, énekel."
de utalások, idézetek vannak többek közt Cervantesre, Csehovra, Dumasra Spinozára, Shakespeare-re...
"Az emberi szervezet lehetőségei valóban határtalanok! Csak tudni kell, hogyan használjuk helyesen az arzenált, melyet a jótékony fiziológia a rendelkezésünkre bocsátott! Ha az emberek nem kötnék meg tulajdon kezüket ostoba babonákkal, ha nem aláznák meg önnön értelmüket, olyanok lennének, mint az ókori istenek. "Mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! – mondta a nagy Shakespeare." (Arannyal szólva)

És persze a korkettősséget prezentálva  gyakorlatiasan igyekszik megfelelni Fandorine  a jelenidős szofisztikált társalgásnak, hisz

"A kollokviális lingvisztika professzora, Rosenbaum mindig azt mondta a diákjainak, hogy az idiomatika pontos ismerete és a beszédetikett finomságainak precíz betartása a konkrét szocium életvitel-szituacionális és rétegspecifikus kondícióinak figyelembevételével csodákat tud művelni."

így úriember lévén a való életben a szituációhoz és a környezetbe való beilleszkedés terén az angol viselkedési etikett szerint megkívánt alkalmazkodással a fentieket figyelembe véve társalgott:

"Nicholas a kellemetlen fickó vállára tette a kezét, keményen megszorította, és szép, daloló orosz kiejtéssel imigyen szólott:      – Gecizel velem, köcsög? A nagyfőnököt akarod megbugázni? Halott ember vagy, vágod, csicska? [ „Gecizik” = szemétkedik, pimaszkodik; „köcsög” = passzív homoszexuális; ált. becsmérlő megszólítás; „megbugáz” = lop, csór stb.; „vágod” = érted, kb. mint a „dig” az angolban; „csicska” = szolga, lúzer, akit folyton ugráltatnak.] "
vagy ha mondjuk  irodalmilag interpretáljuk a szelngnyelvi modernitás sokszínűségét:
"Bolond volt kissé a magiszter,
Ezért is történt a sok gikszer,
Jött egy nőci, de pici,
Meg egy ördögi strici,
És azt mondta neki: Fuck you, mister."
Szóval van itt kérem minden, amit egy jó Akunyin regénytől elvár az olvasó. 
A Fandorin történetek méltó folytatása lehet ez a sorozat, Eraszt Petrovics nélkül.
Nagyon kedvemre való, így nyilván kiderítem magamnak, hogy ez valóban így van-e.

2017. február 9.

Gerlóczy Márton: Elvonókúra


Nem tudom hová tenni a Gerlóczyt. Nem mondom, hogy valamikor is elvarázsolt, de valahogy mégis mindig olvasok valamit tőle.(nyilván addikció és persze mert ajándék... köszi K.) Aztán már olvasás közben érzem, hogy … persze  nem teszem félre, mert … na például ezt sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Csak. Mert muszáj befejezni. Oké, az én világomban minden könyvet muszáj befejezni, de ezeket másképp muszáj.
Tulajdonképpen, ha ízekre bontanám (hülyeség) akkor indokolt lenne minden része, mert társadalmi probléma meg jelenidős reflektálás meg úgy hazai, hogy egyben globális és persze személyes tragédiaalapú otthonról (és persze össznemzetileg) hozott , önkézzel elásott jövő, a levegőváltozástól várt országmétely-méregtelenítési kísérlet, az ezekből adódó seholsem teljesértékű helytállás vagy jelenlét ésatöbbiilyenség, de ennek most kevés értelme lenne, mert mindettől függetlenül egyébként most is idegesített a ... nem is tudom mi és inkább utáltam a szereplőket mint nem, persze ez nem is az a delfinsimogatós-ábrándosszeműs-szivárványpónis, na érted, de valahogy idegen nekem ez, mert túl személyes,(van ilyen egyáltalán?) csak ez a szó magánszemélyi értelmében, mert áthallom belőle a szomszédcsávóról írást, ami persze nem baj, csak a sok kis de nálam már kumulálódva egy közepesen fejlett nemet eredményez.
Mert mi is ez ? Egy nemakarokinni-alkoholista és egy pihenésképp-kapcsoljamkiavilágot
szimbiotikus vesszőfutása a valamitől a valamibe egy szabad(os)világi vándorelemekkel  zsúfolt, unásig ismert panelekkel légüresre vákuumizált  téren át.(hedonista rockandroll, haverokbulifanta) És akkor a regényszerkezetről se feledkezzünk meg, nem is a valódiálnaplóságáról, ami amúgy kedvemre való a kettős valóságkezelésével, hanem mert nem mindig bolond az, aki mindent kétszer mond kétszer mond, mert ez például nagyon is tetszetősre sikerült irodalomdramaturgiai folklórelem, szóval igazából nem is akarok belekötni, meglehet a boncolgatás után nem is nagyon lehetne, mert atomilag rendben van, csak hát így együtt a rám tett hatás… és akkor ebben is maradok.


2017. február 7.

Georges Simenon: Az elátkozott hajó

Szóval kiderült, hogy a simenoni világban van Maigret nélkül is élet. Pontosabban halál.

A hajón játszódó borongós hangulatú krimi kicsit már elkoptatott sablon, de Simenon jó író, így egészen olvasható, bár nem rágtam le a körmömet, hogy a hajón lévők közül ki is az, aki hajós rémtörténeti hangulatot teremtve gyilkolászik, miközben mindenki gyanús. Jóez jóez győzködi magát az olvasó, persze mint maigret rajongó azt kell mondjam, éppen csak az a pici hiányzik belőle, amitől több lesz, ha benne van a pipázós, piálós felügyelő.
Mert azt mondanom sem kell, hogy bár ki lett nyomozva a kinyomoznivaló ahogy az egy rendes Simenon regényben ki kell hogy legyen nyomozva, (azért nem, de ezt inkább  majd ha olvasod), ott van benne az a kis plusz társadalmi probléma, (mondjuk ezt hagyjuk inkább a skandinávkrimi írókra) de egy félig sikerült pipafüstkarika sem szállt fel,  egy korty nem sok, annyi alkohol sem fogyott.  Így meg ... 


2017. február 5.

Tony Parsons: A Mészáros


„A fiú apja üvőltésére ébredt.“
A gyiloktáskát szorozd meg 10-el.

Kegyetlen. És ezt nem csak úgy jelzőként írom, hanem a szó legmélyebb értelmében.

A kiirtott család pillanatképei a történés közben belülről elmesélve többszörösen fájdalmasan hangzik, mint egy kívülálló elmondása szerint, pedig ahhoz is kell egy lelkierő, hogy befogadja az ember. Persze még ha csak ez... már ez is elég lenne egy krimihez, de Parsons a végletekig fokozza a történet összetettségét, brutalitását az elkövetői módszerre mutató jelek a múltba való visszanyúlását sejteti, a lehetséges jelenidős valóság és a legplasztikusabb karakterábrázolásait vetíti fel.
Mert nem csak hogy szörnyű, de szinte úgy érzi az olvasó, hogy ez fokozhatatlan, aztán ahogy adagolja a történet rétegeit úgy törik darabokra a lelke az embernek. 
„Imádkozni akartam. Sírni akartam. De aztán kiderült, ezeken már túl vagyok.“
Wolfe, a már előzőekben megismert nyomozó egyre életszerűbbé formálódik, ahogy rendőrként és emberként is kűzd az ellen, ami ellen mindenkinek küzdenie kellene a maga szintjén, az elfogadhatatlan ellen, miközben ott van a maga élete is a kislányával, a maga szülői szorongásaival, kétségeivel, ahogy a féltés kűzd azzal, hogy tennie kell a dolgát, még akkor is ha tudja mit kockáztat nap mint nap.
„– Tudod, kik bántalmazzák a gyerekeket? – kérdeztem.
– Szinte mindig családtagok.“

2017. február 1.

Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest

Nos, ide is megérkezett a minden sikeres sorozatot utolérő pillanat. Az immár hetedíziglen megregényesített Gordon Zsigmond “előélete” került terítékre a Budapest noir sorozathoz.

Alig tér haza Gordon ámerikából (noooormális??) máris beletenyerel egy szaftos  nemzetközi szélhámossági ügybe. 
Nem mondom, hogy meglepetésként ért , mert pontosan illeszkedik a sorozatba azzal ahogy megjelentek a kor ikonikus figurái, úgymint A taxis, A pincér, A főszerkesztő , A korruptrendőrfelügyelő és  A… stb….
Kedvelem ezt a sorozatot, de (és itt csukja be a szemét minden fanatikus  gordonrajongó) inkább a könyv hangulata, korszellem meg ilyen hatás-dolgokért, mint a krimiszál miatt. Mert az most is kicsit sántaolvasós-mankós, de egye fene Gordon figurája és a csokornyakkendős- szivarfüstös-kávéházias közege, amiben természetesen beleértendő a regény figurái is zsebredugottkezűfütyülgetős-csibésztől a kispályás főuracskákon és színésznőcskéiken át a  lekvárfőző Tatáig   mindent és mindenkit kedvelek.

Szóval maradok tisztelettel

A rajongó