Szív Ernő: Az ​irodalom ellenségei

Nekem Szív Ernő szívügyem.  Legyen az tárca vagy betegágyból kiírogatós élet-halál napló magánjelleggel avagy a halódó-éledő  irodalom sőt inkább az irodalmat művelő író pátoszpáncélt levetkező hétköznapi oldaláról. Mert ugye – hogy egy kerülendő közhellyel éljek - az író is ember, és mint ilyen vannak neki hétköznapjai, amikor korán kel, sorban áll, bénázik, nincs kedve, kénytelen, megbetegszik, …. Nem túl izgi vagy éppen érte izgulós de semmiképpen nem olyan amiről az irodalom jut a halandó eszébe. Mondom halandó és ez alatt nem az írni tudó, hanem az olvasni tudókat értem.  Viszont az a két oldalon összetartozó irodalmi szereplő közt a különbség, hogy az írni tudó ezt is meg tudja úgy írni, hogy érdeklődésre számot tartó  irodalommá válik az olvasónak.

Mert annyira mívesen elegáns ez az Ernő, hogy minden műfajban kiviláglik  a nyugatiszélütötte hírlapírós fénye a sajnálatosan szűkülő műfajközegből. Már amennyire van még ilyen közeg Bächer után. (azért szerencsére van, még ha egy kézen számolható is.)

"Az Olvasónak könnyű. Betáncol a könyvesboltba, fölhörpinti a bejárat mellé helyezett pezsgőt, és azt mondja, ilyen és ilyen írót szeretnék. Nagy, kicsi, ügyes, praktikus, szomorú, vidám, mindentudó, klasszikus, posztmodern író kell – s máris jöhet az olvasás csodája. Aztán ha mégsem tetszik az olvasmány, leteszi a könyvet, és elfelejti."

Na ezt nem. 

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

»Őrizzék meg a nyugalmukat, elvtársak, urai vagyunk a helyzetnek… Tűzvész, egyszerű tűzvész. Semmi különös… Emberek élnek ott, dolgoznak…« Mi meg elhittük…"

Csernobil. Ki ne tudná pontosan, és mégsem tudja senki pontosan.

Katasztrófairodalom. Ez elég bulvárosan hangzik, pedig a legmesszebb áll ez a jelző Sz. A. könyveitől. Mert tényleg katasztrófa a javából amiről, és tényleg irodalom ahogyan. Olyan irodalmi realitással tudja megszólaltatni az elképzelhetetlen valóságot, hogy nem csak szinte, hanem igenis fáj minden sora.

Mert képes megteremteni a megszólaltatottak hétköznapias interjúiból kinövő olvasható elbeszélést úgy, hogy meghagyja a plasztikus természetességet, de hozzáteszi az olvashatóságot. Kiérezni a mesélők borzongató valóságélményét, egységesen érinthetővé rendezi a többféle élményt. A város egyszerű lakói, a sok áldozat és magával hordozott testi –lelki traumát cipelő túlélő hangja, értetlensége, beletörődése, a propagandagépezet fogaskerekei, a megalkuvó tudósok és tudósítók szervilizmusa és félrenézése jól kirajzolódik az elbeszélésekből.

"És nem értették, mi történt, hinni akartak a tudósoknak, bármelyik írástudó embernek, mint a papnak. Ők pedig ezt állították: „Minden rendben van. Nincs ebben semmi rémisztő. Csak mossanak kezet evés előtt.”

Mert nem csak maga a szörnyű tények, személyes élmények köszönnek vissza a kötetből, hanem az egész jelenség, a rendszer, ami mindezt lehetővé tette, illetve az okozott traumát és annak kezelését lehetetlenné, feldolgozatlanná torzította.

"Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni."

Annál jobban nem tudom érzékeltetni az olvasási élményt, mint amikor személyes tragédiának élem meg az elbeszélteket, holott az eseményekhez annyi közöm volt, hogy ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki elől aljas politikai érdekekből eltitkolták, hogy mi is történt, mikor is történt és milyen hatással van ez még az olyan, az eseményektől távol élőkre is mint a saját családom. Persze mi számít távolinak egy atomkatasztrófánál?

"Annyi hazugság kötődik a tudatunkban Csernobilhoz, amennyit korábban csak 1941-ben hordtak össze… Sztálin alatt…" 

"Megérkeztek az első külföldi újságírók. Az első forgatócsoport… Műanyag kezeslábasban, gumiból készült combcsizmában, kesztyűben voltak, még a kamerát is különleges védőhuzatban tartották. Egy szovjet kislány kísérte őket, ő tolmácsolt nekik. Nyári ruhában és szandálban…"

---------------------

Nos, ezzel kész az idei várólista csökkentés.   

akkor most ennyi idénre   folyt. köv.