2017. június 12.

Szív Ernő: Az ​irodalom ellenségei

Nekem Szív Ernő szívügyem.  Legyen az tárca vagy betegágyból kiírogatós élet-halál napló magánjelleggel avagy a halódó-éledő  irodalom sőt inkább az irodalmat művelő író pátoszpáncélt levetkező hétköznapi oldaláról. Mert ugye – hogy egy kerülendő közhellyel éljek - az író is ember, és mint ilyen vannak neki hétköznapjai, amikor korán kel, sorban áll, bénázik, nincs kedve, kénytelen, megbetegszik, …. Nem túl izgi vagy éppen érte izgulós de semmiképpen nem olyan amiről az irodalom jut a halandó eszébe. Mondom halandó és ez alatt nem az írni tudó, hanem az olvasni tudókat értem.  Viszont az a két oldalon összetartozó irodalmi szereplő közt a különbség, hogy az írni tudó ezt is meg tudja úgy írni, hogy érdeklődésre számot tartó  irodalommá válik az olvasónak.
Mert annyira mívesen elegáns ez az Ernő, hogy minden műfajban kiviláglik  a nyugatiszélütötte hírlapírós fénye a sajnálatosan szűkülő műfajközegből. Már amennyire van még ilyen közeg Bächer után. (azért szerencsére van, még ha egy kézen számolható is.)



"Az Olvasónak könnyű. Betáncol a könyvesboltba, fölhörpinti a bejárat mellé helyezett pezsgőt, és azt mondja, ilyen és ilyen írót szeretnék. Nagy, kicsi, ügyes, praktikus, szomorú, vidám, mindentudó, klasszikus, posztmodern író kell – s máris jöhet az olvasás csodája. Aztán ha mégsem tetszik az olvasmány, leteszi a könyvet, és elfelejti."

Na ezt nem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése