2016. január 31.

könyvhatározó játék három felvonásban /2


Szóval ott maradt abba, hogy mese.  Illetve dehogy maradt abba, mert a mese az kell. Minden korban és mindig. Csak a minőség változik. Az állathangutánzósokat felváltotta az emberutánzós állatsereglet. Mint Lázár Ervint Kerekerdejéből Mikkamakkáék és innentől minden fontos mondat úgy teljesedett filozófiai magasságokba, hogy Döm Dödöm. És Jött a Csillagmajor és a Fehér tigris.  Csukás Süsü bájosan bugyuta üdvözöllekjei, Mirr-Miurr ,  Gombóc Artúr és hát az örök lúzer, de imádni való fagyiárús Bagaméri
Hát ezeken a meséken keresztül elkezdtem érteni a tanokat, az iróniát, a szatírát meg a paródiát is, úgyhogy beköszöntött Aesophus, az  Örkénykorszak és a pad alatt rejtegetett  Rejtő. Csak hát úgy nehéz titkosolvasni matekórán, ha látszólag a szögfügvény definícióján felröhög az ember. Rengeteg könyvemet kobozták el, viszont kaptam helyettük  iskolai egyperceseket. Úgynevezett ellenőrzőkönyvbeírást. Némelyik túltett Örkényen de még Fülig Jimmyn is. Aztán év végén egy halom Rejtőt és jópár Agatha Christie-t vihettem vissza az otthoni polcra.


Majd megszálltak az oroszok. Dosztojevszkij Mihály  és persze jöttek a németek, Thomas Mannal az élen. Nem is tudom melyik volt, aki nagyobb hatással volt rám. Még a Bibliát is miattuk olvasgattam, forgattam. 
Felőlem mondhatták, hogy Kerouac meg Hoppárézimi. Ugyan megvolt mindkettő, de nem botladoztam velük az úton, mert úgy világított a két klaszikuslámpas, hogy mint a szúnyog a fényre röpültem egyikről a másikra és szívtam a vénájukat ameddig csak degeszre nem lakmároztam magam. (nem, nem voltam fonottcopfos-szemüveges!) Érdekes, hogy janeaustin és pompomlányai  már akkor sem tudtak lekötni,  inkább Szabó Magda, de még inkább Poe, Mark Twain és Vonnegut. 

 Olykor Hemingway, Fitzgerald és persze King is bekukkantott amerikából, de ők inkább akkoriban még csak amolyan vendégnek számítottak az öreg kontinensiek között.
   Ez időtájt rugdosott  seggbe komolyabban a versláb. Bár a gyerekversek amolyan altató. nyugtató zeneként anyámtól beléméneklődtek, de lassan elhagytam anyám ritmusát és megszólaltak a magam hangján a költők.  Igaz nem szerettem, ha köteleztek rá, hogy makogjak vissza egy egy tananyagbelit, főleg nem , ha az azt gondolta a költő féle előírottat várták el tőlem ,  de ha Weöres vagy Ady szólított meg, hát velük izzítottam a galagonyát a héjanász idején az avaron. Itt lehetne a sort növelni a nagyjaimmal ahogy én is nyíltam, nyílt a versablakom velem együtt és elfért benne J.A. Petri, de Pilinszky, Dylan és Allen Ginsberg is. És itt meg kell említsem Hobót, aki sokszor húzott ki a szarból, amikor verstanulást pontozták az iskolaketrecben.


Majd jöt a sznob korszak. De ennek is volt haszna, mert bár Platón, Voltaire, Heidegger, Kant, Nietzsche, Hesse, Freud, (hűmennyinémet) Popper Luxelvira és Feldmár (ő nem is könyvformában akkor még , és később meg is orroltam rá, de azóta rehabon van nálam egy egy jó gondolatával) , Lao-ce, (majd kicsit irodalmasodva) Konrád Lorenz, Huxley, Proust és Kundera  majd Borges kiszorította a klasszikus szépirodalmat egy időre, de  így ismertem meg például Hamvas Bélát. Amiért örök hálával tartozok egy pár évvel idősebb, akkor kezdő  bölcsészbarátomnak, aki azt mondta nekem, te ehhez még túl fiatal vagy. Naná hogy rávetettem magam.

És ahogy telítődtem a “magvas tanokkal” elbillent bennem a mérleg, így  szép lassan visszalopakodott az irodalom is a magyar klasszikusokkal. Móricz tanított meg magyarul olvasni. Mikszáth meg jó palócul. Tóth Árpád, Márai és Ottlik által pedig magyarul  gondolkodva. Jókaival kicsit romantikussá szelídültem.  (Igaz-  és itt a zárójel csak amolyan erősítő-, Karinthy kicsit szétröhögte nekem ezt a szegmenst, de ahogy ő röhögtetni tudott, nem röhögtet úgy azóta sem senki. És arról nem is szólva, hogy ha ő nincs, Micimackó a fasorba sincs nálam. Így viszont örök szerelem. ) Aztán Shakespeare-től meg megtudtam, hogy a dráma nem is akkora dráma, sőt! Nem kell megrettenni egy egy királygyiloktól, vagy halva született szerelemtől, mert a mester tolla az úgy surrant nem csak a kacagtató vígságok de a rémdrámák  között is, hogy a mai napig színházrajongó emberré olvastatott.  

Na  itt meg kell állnom, mert ugyan ott vannak még a franciák Flauberttel és Zolával az élen, de nem élek vissza a szabadkézzel, amit közben kaptam a játékmestertől, így csak annyit még, mint meghatározó könyvélmény, és most csöppet visszalépek az időben, hogy olyan kilenc körül lehettem amikor anyámmal párhuzamosan olvastam a Nana-t. Ő nappal, én titokban. Persze nem éppen jó korban voltam hozzá, de hát van e izgalmasabb annál, hogy anyám könyvét olvasom, ami nem is nekem való még.
Van. A gojkómitich Winettou. De azt már csak akkor tudtam, amikor mindkettőt kiolvastam.


Hú mennyi minden eszembe jutott még, de ezt a kiskamaszból kisfelnőttbe hajló és bele- belelógó korszakot most bezárom, és a következő nagyfelnőttlétbe (höhö) való magam átolvasását hagyom a harmadikba.



Kérem maradjanak velünk. Reklám után visszajövünk.



2016. január 30.

könyvhatározó játék három felvonásban /1


Bajban vagyok. Kaptam egy játszódós felkérést kedves lilabarátnémtól és ha játék ugye akkor mindig kapható vagyok. Azt mondja komoly legyem, ne hülyéskedjem el. Persze könnyű annak, aki nem hüJe.  Meg különben is. Ebbe bele sem gondoltam eddig komolyabban. Mi az hogy fontos könyv? Sorsfordító? Ízlésformáló? Milyen szempontból fontos. Irodalmilag? gondolkodásmódilag? Ízlésformálóan? Öltözködésbefolyásolólag?

Igazából ma este lenne a határidő, de arra ébredtem, hogy azt írja, felrúgja a maga szabta laza szabályokat és most! tegyük ki az írást. Na jó, de akkor meg kell írni. Most. Hát legyen.

Most itt ülök a klaviatúra fölött és nézem a szaporodó sorokat, de csak nem akar ráfordulni a szöveg arra, hogy akkor mi is az életem mérföldkönyve.  Azt mondja ne legyek terjengős. Na kösz. Ez olyan mintha a Basónak az mondták volna kicsit fejtse már ki bővebben az utolsó sorát.  (nem dehogy hasonlítom magam, csak ez jutott eszembe)
Hogy tudnék párszóban írni olyanról, amit már tulajdonképpen egy negyed oldalon keresztül írok és még bele sem kezdtem
Kész. Döntöttem. Megszegem a játékszabályt. Legfeljebb nem less nagy  fészbukos rajongótáborom. (ne keresd, nincs ilyenem)

Nincs is egykönyvem. Semmilyen szempontból. Tudom lózung és durván oravecznórapárnamondat, de nekem tényleg nincs ilyen.
Életem során közel másfélezer könyvet olvastam, ebből emlékszem elég sokra, de ha magamtól nem is, ha szóba kerül, akkor szoktam tudni, hogy azt olvastam e vagy sem.
Természetesen nem tetszett minden olvasmányom, sőt van ami kifejezetten rossz könyv volt vagy tartalmilag vagy szellemileg vagy irodalomszempontból. Ilyen (és ez az összes fenti szempontot lefedi pl. a Mein Kampf. Nem azért mert… hanem mert tényleg rossz, mint könyv. Az ideológiai rész agyalágyultságát ugye nem kell külön kiemelnem, na de ahogy az meg lett fogalmazva, azt egy éppen tőmondatokban beszélni tanuló kisgyerek is értelmesebben meg tudta volna fogalmazni. Gyermeteg (nem jó értelemben, buta(rossz értelemben és ráadásul végtelenül ostoba írás.  Aki írta az több szempontból is szellemifogyatékos. Na jó határozott mérföldkő volt ez a “könyv” is, de semmiképpen meghatározó, hisz addigra már megvolt a magam ezirányú  fejlődés vonala. Semmit sem tett  hozzám de elvenni sem tudott már belőlem. Nem is tudom ezt most miért kanyarintottam ide, hiszen ezzel megint nem vagyok a játékvonalon, csak a szót szaporítom, sőt ez az izé még csak nem is könyv, de ez most így fordult, hát így marad. 

Közben(és ez most egy  kiszólás a látszólag mellébeszélős szövegből) eszembe jutott valami. Pontosabban tegnap este itt vacsorázott az összes gyerekünk és ez is szóba került, hogy nekik mi volt az az első könyv, ami maradandó emléket hagyott bennük. Hát a fiam válasza az megérne egy külön posztot, de ez most nem erről szól. Ezen a vonalon elindulva viszont elgondolkoztam és akkor most éles váltás jön a nemistudom sopánkodás után.


Eszembe jutott életem első olyan könyve, amit már magam olvastam és nem anyukám mesélte el nekem. Na ez bár eddig nem is gondoltam így rá, valószínűleg bekategorizálható jelentőségteljes könyvélménynek.
Jurij Dmitrijev: Szervusz, mókus! Hogy vagy, krokodil?. (nicsak orosz író, szóval ezért a kötődés az orosz irodalomhoz:)  


Van is egy nagyon örülős fotóm egy cikcakkos frufrus  kislányról, ahogy pózol ezzel a könyvvel. 

Na ja. Mind az addig felhalmozott  öt és fél évem széles mosolyú  öntudatával örülök A Könyvemnek.(És persze magam nyírtam a hajam és a cuccom ultragáz, nagyanyám kötötte*, nyilván muszáj volt felvenni)



Szóval mondhatjuk, hogy ez a könyv volt az, ami bizonyosságot adott arról, hogy amiket addig a felnőtt szeretteim meséltek egy titokzatos könyvnek nevezett dologból, az TÉNYLEG benne van az addigra megfejtett betűkké  éledt ákombákomokkal beleírva és nem ők találják ki. Persze a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, mármint a megírt könyv és a felette ülő saját meséje, de ez akkor még olyan filozófiai magasságokat feszegetett számomra, aminek a fel sem merülése nem zavarta össze a gyermeki ártatlanságomat a könyvekbe és az abból felolvasó felnőttekbe vetett hitemről.

Hát így.
Remélem a gombócok tündére elfogadja ezt egynek;)

Ui.:(ezt a mókásan fölösleges uizást egy érték nélkülivé kopott hagyatékból loptam lomiztam, de mivel tetszik, nincs levédve használom)
Most meg az van, hogy miután azt hiszem megírtam az első mérföldkönyvemet itt kopogtatja a lelkiismeretemet a Misi mókus meg az Öreg néne őzikéje. Na mondom, hogy nincs egykönyvem. És ez még csak az olvasólétem hajnala.  A következő korszak már most hadiállapotot hirdetett bennem. (ha már a kályhától indultam, akkor úgy érzem korszaklépegetős lesz a másik kettő is. ) Mert egy kamasz minden könyvélménye ugye világrengető és forradalmian gondolatformáló. 

De ezen ráérek következőre aggódni;)





*közben kiderült ez horgolás.  hát jó. azért még gáz.

2016. január 29.

szökőnap

megtörtént életem második színházból való megszökése a darab vége előtt.
az sokat elmond, amikor egy kfc-ben klasszisokkal jobban szórakoztunk*, mint  a katonában:)


* szolgálati közlemény E-nek:  brékó brékó kóláspohármikrofon.  azt még itt is rögzíteném, hogy :  ééés nagyon  jó verseket ír:)))

2016. január 28.

Rejtő Jenő (P. Howard): Menni vagy meghalni

Légiós-detektíves. Vagyont érő platinát szerez a sebtében verbuválódott légiós társaság egy sértett arab táncosnő infói alapján. Majd amikor megvan a cucc, kicsit begolyóznak a légiósbetegségből kifolyólag és fejbeverést eszközölnek egy bizonyos Horn nevű társukon, ki nyereségvágytól, ki agyalágytól vezérelve. 
Na de a fejbesértett Horn, a kalandregények sajátos jellege szerint túléli ugye. Némi súlyos kőtörés és mocsárláz után Horn,- minekutána nem volt hajlandó feldobni a bakancsát-, kiderít egy több éve fantomizát gyilkosságot, ami által elnyeri lájtos szabadságát, majd felfigyel rá a KGB. ..öö.. Moszad.. nnnaaa.. CIA.. vagy izé ÁVÓ.. jajnémá.. szóval az MI5. 
Dödödö, blablabla, Ecet Era  és hirtelen Londonban találja magát a nyájas olvasó, ahol is a hallgatag de jóarcú Connor detektív szépen felgöngyölíti sajátos módszereivel és jóadag titokzat segítségével a rejtélyes gyilkosságokat. Sőt annál is többet. De ezt most nem mondom, mert akkor kiderülne, hogy tulajdonképpen Ő Horn és az egykori tettestársai meg az arab sejk rokonai gyilkolásznak, szóval ezt most nem mondom el. juúúj, mégiscsak elmondtam. Ejnye. akkor viszont vigyázzatok, mert spoiler. 
Na még van a soros csaj is, aki előbb kéreti magát, kamuzik meg ilyenek, de aztán… 
Jó szórakozást:P

2016. január 25.

Kőrösi Zoltán: Történetek a csodálatos csecsemők életéből

„Vannak, akik ezt a történetet nemigen hiszik el, s mi tagadás, könnyen lehet, hogy igazuk van.“

Hihetetlenség, de inkább hitetlenség. Na ez tükröződik ezekben a percnyi országszerte megesett csodákban, ami nem is hogy a csecsemők, mert ugye a csecsemők, na de persze inkább az emberek...  Mert ugye az emberek.

Nekem ezek a csöndek novellái. Azoknak a csöndjei, amik az után hangzanak el, amikor befejeződik egy-egy történet.

Mert  (…) van, mikor a boldogság úgy kitölti az embert, hogy csak hallgatni lehet.”
és a tanulság nélküli konklúzió meg olyan, hogy  ”Jobb, ha hallgat az ember.”  Mert  hát ”A fene se érti ezt az egészet.”  De nem is akarják azok, akik tanúi, megélői történések részesei. Ha meg nem, akkor jobb hallgatni róla. "Talán ha a hó lehull, az majd segít.” 

Szóval csudába a csodával.
Mert a csoda , … hát a csoda na  az nincsen. Vagy ha van is,  akkor sincs. Mert ugye Mióta a világ varázstalanítva lett *,… legalábbis “úgy hírlik”…  


A könyvet ezúton is köszönöm kedves szponzoromnak, egyben és elsősorban egyik kedvenc szépírómnak :  k.z. -nek.




*CsT