2013. december 22.

csing csing

Karácsony vagyok. Majd jövök!


Addig is köszönöm, és persze szeretetteljes ünnepet kívánok mindenkinek, aki itt is és ezen túl is megtisztelt a kitüntető figyelmével. 
(Meg persze annak is minden jót kívánok, aki nem. Mondjuk így nem tudja, de nem baj, azèrt de)

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Mindegy, mikor vagy hol, olvasom vagy hallgatom, gyerekként vagy gyereknek, felnőttként vagy magamnak , másnak vagy másoknak . A meseperemvilág lakói úgy ahogy vannak beköltöztek örökre a szívembe és azóta is ott élik a nem hétköznapi mindennapjaikat. Nincs is jobb szó erre, mint hogy dömdödöm.
(ui.: Nagy Zoárd remélem nem világcsavarogsz, hanem már úton vagy hozzánk, hogy rád adhassuk a díszruhát 24-én. 
Várunk.

puszi, HAriék )

Karácsony Benő: Pjotruska

Ez a Benő ez egy édes pofa. Jó humorú szomorokkal szórakoztat. Úgy látom, van itt még potenciál a sztárírókon túl. 
Baltazár a lánglelkű lapíró és reménybeli irodalmár, Csermely a kissé egyedi életfilozófiájú elcsapott fogalmazó, a kis és nagyvárosi elit, művészecskék, uracskák útkeresése a kor szellemi és társadalmi lehetőségéhez képest. Kortalan regény. Semmi változás, csak a címek, rangok managerizálódtak. A tehetség megküzd, az előjog megkapja, a kitaszított, kigúnyolt őrülttisztánlátás elnyeri a méltó vagy méltatlan helyét, vagy helyezkedését. De azért az nem az az igazi hely. Már majdnem hepiend, de csak a mihezképest.

Karácsony Benő: Napos oldal

Tudom nem lesz szimpatikus, de Felméri Kázmér nekem nem nyerte el a rokonszenvemet. Lehet, hogy alapjában jó ember, lehet, hogy jópofa meg bohókás, lehet, hogy sújtja az élet aminek a hullámait hol szilajan meglovagolja, hol hagyja, hogy tehetetlenül átcsapjanak fölötte, de azért mert a lénye egy művész és ehhez mérten akar boldogulni, még nem gondolom, hogy ennyire lazán kell kezelni a saját sorsát és többet bízni a jószélre, mint a kormányra. Nem is igazán éreztem meg benne azt az optimista sugallatot, amit sugározni kívánt a könyv. Mondom ezeket mindannak ellenére, hogy egyébként meg kedveltem benne azt a nem mindenáron való simulást a képmutatáshoz és a keretezett rendűség és rangúsághoz. 
Viszont az írás irodalmi minősége kiváló. A figurái jól kontúrozott jellemek, a hasonlatok páratlanok, a humora mosolyogtató, a nyelvezete olvasót gyönyörködtető.


2013. december 21.

Békés Pál: A Félőlény

Hát ez nagyon! És most, hogy már tudom amit tudok, elmondom nektek is: kedves mindenki , ne félj, nem kell szörnynek lenned. De tényleg. 
„Azért van tele veletek a világ, mert szörnnyé válni könnyû. 
Nagyon könnyû. `Nem` lenni szörnnyé: az a nehéz.”
 
Nademostnem?

na megyek még békéspálmesét olvasni.

Bartis Attila – Kemény István: Amiről lehet

Teleragasztgattam jelzésekkel a könyvet, hogy na ezt idézni kell. Ez olyan. Aztán most, hogy vége, azt gondolom, hogy el kell engedni azokat a kicsippentett részeket, mert azzal úgysem tudom visszaadni ennek a(z) (ön)riport? (ön)életrajz? (ki)beszélgetés? (el)mesélés? …még be sem tudom határolni, hogy mi is ez a könyv. 
Aztán arra gondoltam, hogy úgy ajánlom nektek ezt a könyvet, hogy minden jelző nélkül kimondom azt a hamisan giccses mondatot: Ez annyira semmi extra, hogy ez már maga a színezüst igazi valami. (na, mégis jelzős lett;) 
Vannak a kezdő és befejező mondatok és köztük az ami.
 
Mert mi is van a
 két pálinkás mondatok között? Ott van Ady, Capa, szabadság, szerelem, undergrund, forradalom, álom, valóság, barátság meg egy csomó olyan dolog kettőjültől és kettőjükről, amit jó olvasni. Nem is értem, hogy fért bele kétszázpár oldalba.

És akkor a két pálinkás mondatok : 
„Van pálinkád?
 
Nincs.
 
Így nem lesz könnyű….
 
[…itt a mindenmás… a könyv]
 
Ugye van még pálinkád.
 
Hogyne lenne. Gönci barack. Laci adta. Hogy be tudjuk fejezni szépen.”

Umberto Eco: A prágai temető

A sokadik közös utazás után ugyan nem nagy felfedezés, de újra meg kellett tapasztalnom azt a már-már igazzá lett túlzó megállapításomat, hogy az emberi elménél már csak Ecoé csavarosabb. (hülyeség? és? lehet, hogy ufo. ;)

A főhőse(hős?) egy személyben (egy személyben?) testesíti meg az összes kor összes ember ember irányába keltett és fordított ostobaságból, rossz szándékból, aljas önérdekből fakadó gyűlöletét, beleértve az öngyűlöletet is. A szomorú örökaktualitása az a könyvnek, hogy a nagy része a valóságból építkezik. Akár dokumentalista irodalom is lehetne, de ennél sokkal nagystílűbb Eco. Olyan kalandregénybe illő összeesküvéseket tud szőni a talált és alkotott elemekből, hogy simán összemosódik a valóságelem a fikcióval. Ha nem tudnám (néhol, azt is többnyire tőle, máshonnan), hogy mi a valóhatár, simán benyalnám így, ahogy leírta. Hiszen mennyi hasonló, sőt kevesebb, a valósághoz hű alappal rendelkező regényből lett filmes siker és indult hódító útra az azokban megpendített korokon át hömpölyödő, dagadó „világméretű titok”. Ki tudja? Egyszer évek múltán valaki eredeti forrásdokumentumként fogja továbbszőni Eco hozzáadott fantáziáját. Pont, mint ahogy ebben a könyvben nagyon alaposan bemutatja a legendák számító, irányító kezektől farigcsált valósággá válásának az útját. Te jó ég, micsoda hatalom az írott szöveg. Képes népeket, birodalmakat, embereket, sorsokat, életeket manipulálni, elvágni. 
A könyv erőssége, egyfelől az Ecora jellemző csavaros vonalvezetés, a hogy a terekben, időkben és tudatokban mozgatja az olvasót. És teszi mindezt alaposan, nem szűkölködve a már publikált írásainak az újrafelhasználásával és a bőséges karakterszámmal a részletes és mélyreható környezeti és jellembeli bemutatásért. (ezt kicsit túlzásba is vitte, de lehet, aki nem követi az egyéb típusú írásait, annak nem tűnik túlzónak ennyi újra (és újra) hozzáadott publikáció) Másrészt hogy nem oktat, nem mondja meg mi a jó, mi a rossz. Megírja egy történetté a jelenséget és teljes mértékben az olvasó józanságára bízza azt, hogy a megfelelő érzelmeket, indulatokat, együttérzéseket, ítéleteket, szóval az ilyen jellegű jelenségek és az azokhoz köthető mindenféle, – úgy a kivitelezésben hozzárendelhető személyek, csoportok, de még a legperiférikusabb támogatókat is beleértve-, feltörő érzelmi palettáját hozzá kapcsolja

Chuck Palahniuk: Altató

Egy újságíró, egy ingatlanügynök, egy titkárnő és a furi recycleharcos pasija ilyen-olyan érintettségük okán elindul megmenteni a világot egy mondókába megbúvó népirtástól. Feldúlnak minden könyvtárat, néhol hullákat hagynak maguk után vagy éppen katasztrófát idéznek elő, ám a világ csak nem mentődik a tevékenységük által, sőt… Mintha tőlük lenne egyre rosszabb.

Durvára hegyezett médiafogyasztási ámokfutásra mutató sokkolás a köbön, érzékeny pontnak is a legfájóbb pontját stimuláló eszközzel, mágiabóvlinak álcázva. Palahniuk nagy mágusa a kíméletlenségig fokozott tabutémákat ébresztőként használt ostorozásnak úgy, hogy a fájdalomküszöbön áttolva az olvasót, kínos mosolyt csal ki belőle.

Erdős Virág: Ezt is el

Na, igen. Ezt is (el…). És milyen jó (hogy…) .
Bé. A. eSZ.
van úgy, hogy jól 
fel-
 
van úgy, hogy jól
 
el-
 
van úgy, hogy jól
 
le-
 
van úgy, hogy jól
 
meg-
 
hökkent.
Már meg sem lepődök, mert folyamatosan figyelem a munkásságát, ha csak azon nem, hogy milyen bevállalós egy csaj. Néha túl, néha sok(k), de többnyire helyén a hangsúly.


Tony Parsons: Apa és fia

Kicsit olyan érzésem volt, mintha Hornbyt olvasnék irónia nélkül. (főleg így közvetlen utána) 
A szereplők hétköznapiak, de mégis valahol archetípusok. A szituáció élő, mert mai. Szép az, ahogy a generációkat párhuzamosan mozgatja a történetben, de mégis jól látható a különbség. Nem jobb nem rosszabb, más. És pont ez miatt tetszett, hogy nem ítélkezik, nem emel senkit a másik fölé, hanem bemutatja, hogy van ilyen, meg van olyan. Mert mindenki valódi, valódi élethelyzettel. A szeretetben összenőtt nagyszülőktől vagy az éljamának menőzőktől kezdve a kipróbálom magam feleken át az idejefelnőnöm és az idejebíznom magukra maradt szülők. És persze a gyerekek. Akik egyrészt a már szülővé lett gyerekek, másrészt az ő és ő általuk ilyen –olyan életszituációba hozott saját gyerekeik. De a fő kapcsolati és érzelmi szál mégis az apák és fiúk közti köldökzsinór. 
Nincs kedvem abbahagyni ezt a könyvet. Még jó, hogy van folytatás.

Békés Pál: A kétbalkezes varázsló

A lakótelep nem unalmas kőrengeteg, félszobákkal meg működésképtelen liftekkel, hanem mesevilág, szanált királyságokkal, pénzügyi vonalon dolgozó királyokkal, nyugdíjas boszorkákkal,akik besegítenek a házmestenek söprögetni, fogságba került királykisasszonyokkal , akit csak a Nagy Kulcsmásoló segítségével tunak kiszabadítani meg persze a hős égszínkék pizsamás kisfiúval , akiket egy számüzetésbe szorult, önbizalomhiányos varázsló csiribiriz barátokká és fergeteges biciklitárolós alagsori mozgalmi helyiségbuliba torkolló mesévé.

Van, olyan, hogy valaki kiöregszik kinő a mesékből? (nincs)

2013. december 19.

Irvin D. Yalom: A magyar macska átka


Szerencsére nem ritka, a manapság nagy számban kiözönlő kóklerkönyveken túl,  amikor egy a területén elismert szakember  élvezetesen tud írni a szakmájának a tanulságos eseteiről, ami épülésére lehet a mezei olvasóknak. Yalom ilyen. Azon túl, hogy közel áll hozzám az ő terápiás hitvallása (nem módszer), miszerint a kizárólagos személyes kapcsolat és a feltétlen bizalom a legfontosabb a terapeuta és a páciense között, és együtt kell fejlődni a vágyott eredményért, azon túl minden elismerésem, hogy az esettanulmányait irodalmias stílusba tudja önteni. Ezek a novellásított esetei is bizonyítják, hogy van bejárható terület a szakember és a szakirányú népművelő-tudósirodalmár-tudományosismereterjeszés között. Mert ez, az emberek felhőtlen köz-, és önérzőségét gátló felszabadítás is tudomány, még ha nem is lehet az egyedisége és a pillanatnyisága okán a mai értelemben használt tudománykritériumokkal definiálni, persze a nagyszámú esettanulmányok konzekvencián túl.
A könyvben megírt esetek igen élvezhető nyelvezettel és stílusban íródtak. (valószínűleg a fordító is hozzátesz ehhez) Bár nem egyformán tartotta fenn az érdeklődésemet, de ez valószínűleg a feldolgozott témák hozzám közelállósága végett lehetett így. Az utolsó, címadó eset pedig egyértelműen bizonyítja, hogy van keresnivalója Yalomnak ebben a műfajban. Kiváló írás született a terapeuta, a páciens, a pácienshez köthető szorongást okozó személy és annak a családi legendáriumba hajló mágikus történetéből.
De annak ellenére, hogy fentebb írtam, nem egyformán kötöttek le a részek, nagyon ajánlott könyv ez mindenkinek, akit kicsit is érdekel a lélekgyógyászatnak az a szegmense, ahol nem kézrátétes esetleg közhelyparádés hókuszpókuszozás vagy nem a kemikáliával elnyomott, szedáción alapuló gátakat felszabadító, emberközpontú tudása érvényesül.

Ami személyes élmény, érdekesség ennek a könyvnek az olvasása során, hogy a párhuzamosan olvasott Ulickaja önéletrajzi kötetben, több összecsengő dolgot fedeztem fel, és ez nagyon jó érzéssel töltött el, mert szeretem, ha a könyvek kommunikálnak bennem.

2013. december 18.

angyal

Örömmosolygóssá tetted a napom. Köszönöm:)

Carl Sagan: Broca agya

Érdekes is tud lenni a különféle területek tudományos magyarázata és spekulatív elgondolásai, ha értő kéz vezeti a tollat. Persze ez inkább laikus érdeklődőknek szóló tudományos írás és a teljesség igénye nélkül, de a megismerést segítve íródott, nem mentesen az írója véleménye és nézeteitől. 
Sagan kozmoszkutató, úgyhogy a tudomány embere volt. Ami szimpatikus benne, hogy nem harci modorban hirdeti a tudomány mindenhatóságát, mert képes elfogadni, hogy ott van az emberben a misztikum is. Igaz a misztikumot a még fel nem fedezett, meg nem ismert területnek minősíti, de messze nem az a kőfejű materialista, aki őrültnek bélyegzi a tudomány által meg nem erősítetthitekre épülő világnézeteket. Hiszen a tudomány jelenlegi peremvidékének a feltérképezése is a tapasztalatokon alapuló tudósi hitre, analogikus rávetítésekre épül. (értem ezen a fizikailag elérhetetlen kutatási területeket) De a kétkedés privilégiumát fenntartja egészen addig, amíg nem kap valamire visszavonhatatlan és cáfolhatatlan bizonyítékot. Persze ha nem lennének pionírok, hogy a fenébe haladna előre a tudomány, ha soha senki sem kérdőjelezne meg semmi olyat, ami akkor és ott bizonyítottnak hitt . 
Kellenek a merész elképzelések, hogy például a világegyetem szerkezetéről is megszülethessenek az olyan időugró elméletek, miszerint (Einstein kétségtelenül egy új világnézet alkotó felfedezése okán, és egyben ellentétben ), a kozmosz nem standard, hanem tágul, összehúzódik, örökké létező vagy éppen véges (Friedman ). Kellenek az bizonyíthatóságban hívő álmodozók, hogy a népi megfigyelések ne maradjanak babona szinten, amivel aztán tévútra vezessen, rosszabb esetben visszaélésre késztessen bárkit, hanem kiderüljön, hogy teszem azt az eső nem egy felkent csoport táncának a következménye, hanem a légkörben lejátszódó kondenzációs folyamat.
 
Hogy ne maradjunk le a megállíthatatlan természeti evolúciós folyamatok mögött. (persze ez lehet , valahol egy öngerjesztő procedúra, mert magunk generáljuk az alkotó típusú tudomány által. Mint például a klikkelőizom kifejlődése általi technológiai kényszerváltást a kesztyűgyártásban;)
 
Ki tudja, talán ott ül ma is egy iskolakerülő hivatalnok (Einstein)a szabadalmi osztályon vagy egy fiú a cseresznyefán(Goddard), hogy az álmodozása eljuttassa az emberiséget újabb dimenziókba, ami csökkenti a kiszolgáltatottságunkat az ismeretlennel szemben(vagy növeli, az újabb és újabb ismeretlenek feltárásával?) Mindeközben mi laikusok pedig örülhetünk a kutatásokból lehulló morzsáknak, melléktermékeknek, ami által mikrosütve pattogtatunk génmanipuláltan öröktermő kukoricát az esti műsorszóró berendezés bámulásához, miközben éppen szívbillentyűn játszik harmóniát az improvizatívan rakoncátlankodó szervezetünk a nukleáris katasztrófák láttán.

Albert Speer: Spandaui börtönnapló

Húsz év nagy idő. Húsz évbe minden belefér. A meghasonulás, a megbánás, a lemondás, az élni akarás, és az újrakezdés ígérete is. Megpróbáltam a reflexes nyilvánvalón túl figyelni a naplólapjait. Az embert. A visszatekintő, elemző, kiértékelő embert. Hiába mondogattam magamnak, hogy „csak” egy fiatal , ambiciózus építész, egy se lát, se hall szakbarbár, egy páratlan lehetőséghez az álmai megvalósításához jutott nagyratörő fiatalember… annyi ideje és lehetősége lett volna felébredni, meghasonulni, megbánni , mást akarni, jóvátenni… tenni vagy legalább nem tenni… de nem. Csak ott, a börtönbe. Na , ez nekem álságos. Persze senkinek sem kívánnék hasonló elszigeteltséget a családjától, a mellettük elhaladó önnön életüktől, magától a világ folyásától, sokszor éreztem azt, hogy embertelenül nehéz dolog a rabság, de valahogy nem éreztem egyszer sem , hogy máshol kéne lenniük , még akkor sem, ha olykor értelmetlennek is tűnt az a fajta fogvatartásuk. Ezekből a beszámolókból nem éreztem ki a valódi vezeklést. (igazából nem is tudom mi lett volna az. és igen tudom.. azóta több emberiség ellenes esemény , népirtás, kegyetlenkedés meg ki tudja micsoda fertelmes dolgok történtek(történnek) bűnhődés nélkül, de ez nem minősíti vagy rangsorolja azt, ami akkor volt.) 
Mindamellett nagyon érdekes olvasmány (esetemben hallgatmány).

Békés Pál: Semmi baj

A szépnevű Békés egy olyan szépemlékű békés kor, szépreményekkel teli békésnek színezett szépségeit eleveníti fel a saját szemüvegén keresztül, amibe ha belenéz egy korszakilag értő szem, belelátja a saját kis bélyeggyűjteményeinek a lenyomatát. Persze rajta a központi posta szigorú pecsétjével, de mégis kikandikál alóla a békeidők békés dalainak hamisítatlan világbékeérzése. Mindez Békési hamisítatlan groteszkkel mosolyítva. Amire a végére érsz, fel is teheted a kérdést. Mi a fene baj volt? Aztán az olvasottak tükrében csak joválisan elmosolyodva legyint az ember. Ha így, ha Békésen nézzük: Semmi baj.

Catherine Bertho Lavenir: A demokrácia és a média a 20. században


A szerző ekképpen ajánlja a könyvet:


„Ezt a könyvet azon összefüggések feltárásának szenteljük, amelyek a médiát és a nyugati demokráciákat kapcsolják össze az Egyesült Államokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban és Olaszországban. Felvázoljuk a sajtó formáinak átalakulását, a rádió, majd a televízió fejlődését, az új médiumok megjelenését. Feltárjuk minden egyes korszakban, hogy az éppen érvényben lévő politikai összefüggések rendszere hogyan alakította át a médiát, a technikai vagy kereskedelmi fejlődés formáit szabva ki rá. Arról is szólunk, hogyan változtatták meg a politikai élet formáit az új médiumok ” 


Nagyon átfogó szakmai, de laikus számára is érthető, olvasmányos munka és sajnos igaz minden, ami ebben áll. 

Érdekesség még, hogy eredeti, ma már történelminek számító dokumentumokkal színezi a fejezetek végén a tanulmányt. 
Eszembe jutott róla, hogy van egy film. Amikor a kutya csóválja a címe. Komplett távoliországbeli háborút, emblematikus figurává magasztalt magányos hőst és megmentett ártatlan kislányt (cicával!) hitetett el valóságként a társadalommal. Mindezt a média manipulatív eszközeivel. Közben , meg csak el kellett terelni a figyelmet némi politikusi mocsokról. Működött.

2013. december 17.

B. Lotterfeld: Armageddon Reality Show

Egy szép reggel beköszönt a világvége. 
Ez nem frankó gondolja  Richard, a nevenincs  zenekari manager, akinek éppen A nagy dobása áll bemutató előtt, hát  úgy dönt újraindítja a rendszert. Persze ez egyedül elég macerás, úgyhogy segít neki a társa, a khm… korlátozott műveltségű, de technikailag topon lévő Janek.  Na meg az a pár felszínre került lény, akik a normál üzemmódban láthatatlanok az emberi sík észlelhető zónájában, mint pl. a kissé zavart elméjű tündérféle, Amnézia.   Szóval a létszám meglenne, most már csak záros határidőn belül meg kéne menteni a világot. Ezért felkeresik a világ működtetéséért valamiféle befolyással bíró, a rendszer néhány meghatározó szoftverének a fájlját .  Így jutnak el többek között Ábelhez majd Jézushoz, akiről épp csak lekésnek és amúgy is csak azt a nyomot hagyta a kortársaiban, hogy helyes és szép a haja, Júdáshoz aki hisz a végzetben és a saját sírhelyben, a Prófétához , aki elegáns,  mint egy sikeres  kereskedő,  Buddha… á,  Ő  úgyis tojik az egészre….  aztán például Galilei, akit csak a hogyan érdekel,  itt lesz Shakespeare, akiről a korában semmi jót nem mondanak, és sötétebbnek bizonyult teológiailag, mint Marx és Engels, majd a hitleri hullagyártó politika   kellős közepén gegelgetnek egy erőset, és így jutnak el a nagy élőshowhoz, ahol  is sikerül elcseszni az eleve elcseszettet is.  

Gaiman , Moore utánérzet, amivel nem is lenne bajom, ha jól összeáll a történet és érzek benne saját hangot. (itt érzek, de lehetne egy picit karakteresebb)
Jó utalások, jó poénok, beszélő nevek, ügyesen használt humorforrás a történelmi idők és a mai kor szembeállítása.
A kerettörténet ugyan gyengébb, mint a betét, de az aláírásgyűjtő ámokfutás, az tetszett. A világelemző filozofálgatások amolyan konyhafilozófiai  megmondások, (már amennyiben egy Richard féle férfi a konyhában filozofálgat ugye) de ezek jellegüknél fogva teljesen illeszkedőek.  A teológiai és történelmi komikumok, a szereplők karakteréből adódóan,  - hát, hogy is mondjam - kevésbé kiműveltségük okán, egész jól sikerültek.  A reality show-vá csökött világmentés bár jogos, de nem lett túl szórakoztató a (sajnos) egyszerűen  a valóságból kimásolt sztereotípiák  miatt. Nincs benne csavar, pont  mint egy mai műsor, pont mint a benne szereplő celebek, pont mint a bénázó, szakmaiatlan  sztárműsorászok. Az indító és befejező fedőszendvicsrészek elég hirtelenséggel jönnek- mennek és kicsit el is üt a töltelékrésztől minőségileg, ami viszont eléggé ízletesre sikerült, ettől feljavul maga a  szendvics, de ha el kell mesélnem majd röviden, hogy milyen volt a könyv, azt fogom mondani: jó. 
Mert tényleg az, és nagy örömmel tölt el, hogy bejelentkezett szórakoztató   irodalomnak ebben a szegmensébe egy magyar képviselő B. Lotterfeld személyében.

u.i.:A borító meg csak úgy kap okét, ha már ismeri az ember a könyvet. Engem először elriasztott.

Marina Gyacsenko – Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés növendékei

(Metamorfózis trilógia 1.)

Miezmiezmiez? Ez zúgott bennem az első néhány oldalon. Nem is tudom hasonlítani semmihez, amit eddig olvastam, és az, hogy egyáltalán olvastam, mert ugye a cím meg a külalak háttőő… szóval hagytam magam szavak nélkül rábeszélni, és az az igazság, hogy inkább hajtott a kíváncsiság, mint a könyv iránti olvasói vágy. De ez az első pár oldal után megváltozott. Tetszett. Tetszett, ahogy vitt az ismeretlen felé, ahogy rettegtem, nehogy valami vámpíros izévé silányuljon és tetszett, hogy egy idő után már az sem érdekelt volna, ha vámpíros izé lesz, mert az a részletes és finoman adagolt változás lopakodott lapról lapra előre, na az felőlem lehetett volna egy katica születése is, ha ilyen jól van interpretálva. A szavak új értelmet nyertek ebben a könyvben. A magasröptű gondolatok, amik a történetbe vannak fonva kicsit suták ugyan, de hát nem is egy világmagyarázó tancélú könyv, viszont ahhoz, hogy adjon egy misztikus gellert, arra teljesen jó. Maradt pár nyitott részlet bennem, de vagy nem tudom, hogy lesz(van) folytatása, vagy túl sokat akartam annak ellenére, hogy így is jó szórakozást nyújtott mindvégig. Lehetne bontogatni az összesodort rétegeket, de nincs kedvem elemezgetni az ilyen-olyan kapcsolatokat, viszonyokat, létezési szinteket. Elfogadom úgy ahogy össze lett fonva. Lehet, hogy szeretem a misztikába hajló pszichofantasyt?


Bródy Lili: A Manci

Egyrészt mint egy cakkosszélű sárguló jávorfilm, ami a formaiságot és a dramaturgiát illeti, másrészt értem én, hogy abban az időben mások voltak az erkölcsök, illetve nem is azok, mert ugye ne legyünk már szemforgatók, a kisasszonyoknak ugyan úgy megvolt a lelkiigényen túli vágyuk a hajsimire, mint a fiataluraknak, úgyhogy nevezzük inkább a hölgyekkel szemben támasztott egyoldalú konvencióknak , (hűezhosszúmondatlesz)de azért innen a huszonegyedikszázadból is erős késztetést éreztem, hogy a hosszú csúnya jófiút úgy alaposan valagba rugdossam az álszent, szenvelgős tépelődéséért, mert míg Manci aszkétamód vezekelt érte, addig ő alanyi jogon nagyvígan engedett a természet hívószavának és enyhítette kangörcseit a szép özveggyel meg a csintalanmosolyú kávéháziszőkékkel. Szóval kedves Lénártmihály azért ha nem haragszol, a Mancival mintegy szolidálva javasolnám az alábbit: némileg kapd be! És egyúttal természetesen sok boldogságot is kívánok .

Krasznahorkai László: Megy a világ

Fura időzónába csöppenek KL olvasás közben, mert amíg máshol a mondatok rejtik a szavakat, a szavak pedig a betűket, addig nála a halk duruzsolásból kisejlenek a betűalakok, amik független szavakba torkollanak, hogy a hosszú mondatnyi történetegészből, pillanatnyi, önálló élettel rendelkező értelem ragadjon hozzájuk, de ha minden apró önmagában külön élő szókapcsolati értelmet áteresztek magamon mégiscsak felfigyelek a nagybetű és a pont között elrejtett összefüggésre , pont, mint amikor a monoton vonatzakatolásból egyszer csak kihallom az ütemet és az idővel dallá ritmizálódik. 
Itt újra éreztem (mint egyéb Krasznahorkai olvasás alkalmával az a végtelenített filmnézéses sejtelmet), hogy ezt a részt már láttam vagy ha nem is pont ezt, de valami ilyesmi jelenetet vagy inkább a szereplők lépnek ugyan abba a folyóba, csak a tér és az idő változott vagy csak másik ruha van rajta és az rengeti meg a bizonyosnak hitt déjá vu-met és hiába is lapozok a polcon 2-3 könyvvel előrébb a mondatokban képtelen vagyok horgonyt találni, ahol hozzámérhetném, hogy akkor most ugyan az jár ki be a könyveiben vagy csak a díszlet miatt van ez az érzés bennem, mert hiába a földrésznyi eltérés valahogy mindig ugyan abból az erdőből van a deszkához a fa, amiből készül a paraván, amire fest a mester. 
Most sem volt ez másképp, és nem A Théseus-általános beépítése miatt volt a déjá vu, mert az pontosan be azonosítottam,hanem mert például ott volt az a rész, amikor sétálás vagy tán inkább a nemtalálás elől való menekülés közben maga elé mormogott szavakkal hangosan kimondja, amit ott, akkor és úgy lát és arról, amit éppen gondol, így kerülhet egy fókusznyi közelbe egy ammóniabűzt árasztó szartorony és egy csapat iskolai egyenruhás kislány iPhone-al, majd pár lépés után belelép a Ganges egyetlen cseppjének a monológszerű kéretlen kapupénzforma ismertetőjébe, ahogy az a kiragadott csepp a kovalens és hidrogénhídkötéses intermolekularitása okán a legkisebb teret igyekszik kitölteni a flexibilitásának köszönhetően.
 
Viszont egy biztos, hogy állandó és az pedig az az érzés, amit okoz bennem a könyveinek az olvasása. Az, hogy Jó!

2013. december 16.

Milan Kundera: Nemtudás


A történet gerincét talán egy nyitott ollóként egymásba tartó életutakként, majd a keresztezés utáni újbóli távolodásként lehetne szemléltetni.
Az egyre elhatalmasodó kétely az, ami nekem kitűnt, a többi szokásos Kundera féle filozófálás, leülepedő motívumából. Akik elhagyták a hazájukat, valahogy kívül rekednek mind az új környezetükből , mint a régi életükből. A környező idő úgy haladt el mellettük, hogy a változásokba nem illenek bele.
Csak a hasonló helyzetben lévők értik meg egymást, és lehetnek azok egymással, akik sosem lehetnek már egyébként. Persze így is csak egy pillanatra érhetnek össze a valódi síkban, mert az olló másik vége újra távolodik egymástól.

Charles Bukowski: Ponyva

Videólevél az íróhoz. (némi kameraigazítás, hajigazgatás, torokköszörülés … és csapó) 
*Gondol *Gondol*.. látja már a megszólítással is bajban vagyok, mert bizalmaskodni nem akarok, hogy Bukowskikám vagy öregem , de azért azt is túlzásnak tartom, hogy tisztelt, mert a tiszteletemet nem igazán sikerült kivívnia. Lehetne még a kedves formula, na de tán ez áll Öntől a legmesszebb, mint jelző. Úgyhogy marad csak simán az, hogy: 
Bukowski!
 
És hogy így átlendültünk a formaságokon, had tegyem fel az első kérdést , ami a könyve kapcsán eszembe jutott, mit eszembe jutott, ez dobolt végig bennem: mi a fene ez? Most brutálisan őszinte leszek Önhöz, már csak azért is, mert Önnek (már, meg amúgy is) úgysem számít ez semmit.
 
Úgy a századik oldal körül éreztem először azt, hogy én ezt tulajdonképpen már unom. És itt nem a többszöri sablonos ismétlődő panelátvezetőire gondolok elsősorban, hanem úgy ánblock az egészre. Történetestől, stílusostól, mindenestől. Az igaz, hogy nem lehet mindenki szépíró, még ha viccelődgetésnek szánja is, na de az a mocskos szája az egy idő után már átcsapott idegesítőbe. Értem én, hogy lazaság irodalmi fenegyerek meg minden, de a káromkodásnak is van egy
 stílusos regénygörbéje. Ezen még kicsit csiszolgatni kéne(oké, ezt előbb is mondhattam volna, belátom nem elegáns így utólag átszólni oda. bocs. ) 
Tulajdonképpen úgy indultam ennek a könyvnek (úgyis mint az első találkozás), hogy nagyon jól ki fogunk jönni, hisz a kedvemre való ajánlásokat kaptam Önhöz , ám ez a szándék olvasás közben átcsapott egy hogyanmaradhatnánbarátok kifogás keresésébe, és akkor ugrott be, hogy én úgy teszek, mintha nem érteném a szándékot és csak most jönnék rá a lényegre, tehát mintegy spanyolviaszt feltaláló kezdő bölcsész, azt fogom gondolni erről a könyvéről, hogy egy stílusparódia. (mert az is, csak ugye nem a jobbik fajta ) Így álhülye büszkeséggel konstatálhattam azt, hogy hirtelen megvilágosodott, hogy az összeollózott figurája, Belane magánnyomozó tulajdonképpen hogyan is akar karakterizálni, és mi is az egész kétésfélszáz oldalas izé. Szóval az a meggyőződésem támadt, hogy a következő lapozásnál Ön köp egy vodkabűzű hegyeset, bemond néhány kicsinálomakurváját nagyívűt és az utolsó oldalakon bejön egy ápoló, aki a saját piszkában reszkető nyomorult nyomozót (tételesen: John McClane , Philip Marlowe , és Frank Drebin figuráinak a közös genetikai mutánsát) durván megrángatja és azt mondja : Héló héló piáskám, ez volt eddig a legdurvább delíriumos víziód, mióta itt töltöd a hétvégéidet. Na húzz innen a picsába, mert lejárt a műszakom.
 
Na így már végig bírtam olvasni, bár tudtam, hogy ha az elején már idegesít a stílus, a közepe meg egyenesen untat, akkor a vége sem lesz másképp. Nem is lett.
 
Hát csak ennyit akartam elmondani. Kérem kaccsoja ki.



2013. december 15.

András László: Egy medvekutató feljegyzései

Na kérem, hát valami ilyen az, amit úgy hívnak, hogy szórakoztató irónia. 
A medvekutató az kérem nem egy hivatalnok. Ebből egyenesen, jobban mondva visszahatólag következik, hogy a hivatalnok meg nem egy medvekutató. Már hogy is lehetne az kérem, amikor a medvekutatás az egy komoly dolog, míg a hivatalnokság meg egy komolytalan izé, csak komolyan vetetik, akiket másképp nem vennének komolyan. Mert az ugye nem is kétséges, hogy egy medvekutató az független a mihezképestektől, ellenben a hivatalnokság meg mindig a mihezképestekben teljesül ki. És kérem a mihezképestek meg mindig ugyan olyanok. Legyen az szívoldali vagy hozzá képest ellen oldali. 
Na de ez csak a történetágy, mert tulajdonképpen az az ágy, bár gyönyörűen meg van vetve friss, ropogósan kikeményített irodalmiassággal(jajdenagyonhiánypiac), mégis üres, mert az a klasszikusan annak mondott történet hiányzik belőle. Ezt most nem szemrehányásképpen mondom, mert nem is hiányolom, hisz gyönyörűség az ilyen ki nem feküdt történetágyon meghemperedni, élvezni a tiszta, friss illatot meg az el nem nyűvött ruganyosságot.

Borisz Akunyin: Különleges megbízatások

Két történet került egy kötetbe(nem túl jó szerkesztői érzékkel összepárosítva az olvasói érzékenységek különbözősége okán.) Az egyik egy könnyedebb kalandorsztori, a másik egy pszichohorror sok rémisztőséggel.
Pikk Bubi
Végre méltó ellenfele akad Fandorinnak a „sötét oldalon” egy csaló személyében. Persze nem kétséges, hogy ki kerül ki győztesen a játszmából, de a Pikk bubinak sikerült még Fandorin magánszférájában is zavart kelteni.
Dekorátor
A másik regény az nem ilyen játékosan bohókás.
Vérengzés a kegyetlenebbik fajtából. Megjelenik orosz országban hasfelmetsző Jack. Legalábbis minden jel erre mutat. Persze hamar kiderül, hogy inkább csak a replikánsa, de nem marad le gazságban a mesterétől.
Míg az orosz nyomozóapparátus nehézkes és felületes rendszere nem tud mit kezdeni ezzel a sorozatos koncolással, ami az utcalányok körében szedi áldozatait, addig Fandorin kitartóan és módszeresen halad az elkövető irányába. Izgalmas, de inkább erősebb idegzetűeknek ajánlott ez a része a sorozatnak.