Tony Parsons: Apa és fia

Kicsit olyan érzésem volt, mintha Hornbyt olvasnék irónia nélkül. (főleg így közvetlen utána) 

A szereplők hétköznapiak, de mégis valahol archetípusok. A szituáció élő, mert mai. Szép az, ahogy a generációkat párhuzamosan mozgatja a történetben, de mégis jól látható a különbség. Nem jobb nem rosszabb, más. És pont ez miatt tetszett, hogy nem ítélkezik, nem emel senkit a másik fölé, hanem bemutatja, hogy van ilyen, meg van olyan. Mert mindenki valódi, valódi élethelyzettel. A szeretetben összenőtt nagyszülőktől vagy az éljamának menőzőktől kezdve a kipróbálom magam feleken át az idejefelnőnöm és az idejebíznom magukra maradt szülők. És persze a gyerekek. Akik egyrészt a már szülővé lett gyerekek, másrészt az ő és ő általuk ilyen –olyan életszituációba hozott saját gyerekeik. De a fő kapcsolati és érzelmi szál mégis az apák és fiúk közti köldökzsinór. 
Nincs kedvem abbahagyni ezt a könyvet. Még jó, hogy van folytatás.