Mindig érnek meglepik

Nem én vagyok a leghülyébb tájékozódó a közutakon.

Ez már csak azért is nagydolog, mert ha úgy hozza az alkalom, képes vagyok elvéteni a haza vezető utat is. Persze még csak 15 éve járok arra minden nap, úgyhogy ez nem is olyan furcsa (nálam). De ma egyik kedves barátnőm
 (mondanom sem kell hogy veszett egy nőszemély), bebizonyította , hogy csak a dobogó második helyén vagyok antitájékozódásilag. Azonfelül, hogy olykor nem találok haza, be kell valljam, hogy ha akár egy többszintes épület bármely pontján megpörgetnek, megkezdődik guliveri kóborlásom a kivezető utat keresve. Csak azért nem írtam Marco Polot, mert neki legalább volt valami koncepciója a vándorlásai során. Én viszont teljesen ad hoc módon indulok el bármilyen irányba, ami az esetek 99.99 %-ában természetesen a rossz irányt jelenti.

No de mi is történt.

Miután órákon keresztül válogatott egy üzletben, hogy két, tulajdonképpen mind színre mind fazonra azonos, nyári trikó közül melyiket vegye meg, ezután én a nagyvonalú (ám mint később kiderült, inkább balga ) felajánlottam, hogy elviszem a kocsijáig. Itt azért megjegyezném, hogy ha nem vagyok ott, az egyébként (ööö..hogyismondjam) halmozottan hátrányos ízlésű barátnőm képes megvenni egy fekete alapon fehér pöttyös izét, aminek az anyaga ráadásul még a vizet is taszítja, úgyhogy mosogatórongynak se lenne alkalmas. Itt az ideje, hogy nevet kapjon az emlegetett fehérszemély, mert nem akarom, hogy elbízza magát attól, hogy többször leírom, hogy barátilag tartom számon. Szóval legyen a neve mostantól Terike. (ezt tuti szeretni fogja)

Szóval miért is kellett elvinni a kocsijáig? Kérem szépen azért, mert Strázsafütykösről -ami a közigazgatásilag nyilvántartott lakóhelye- 1 azaz egy darab utat ismer, amin eltalál a lüktető nagyváros egy jól ismert pontjára. A probléma csak ott kezdődik, ha teszem azt attól a bizonyos, számára biztonságot jelentő helytől mintegy 2 kilométerrel odébb találkozunk. Bár közlekedésileg ez szinte olyan „bonyolult” műveleteket igényel, mint amikor egy folyómederben kell haladni előre egy szakasznyit anélkül, hogy elhagynánk a medret, vagyis esetünkben az útról való letéréshez minimum parkokon és toronyházakon kellene átgázolni. Na Tercsi ezt akkora kihívásként éli meg, hogy inkább lezárja a kocsiját és leint egy taxit, aki, miután Terike bemondja a címet, a sokat látott sofőr mély levegőt vesz és a motort be sem indítva üresbe teszi a sebváltót, majd az ajtócsapódás generálta lendületet kihasználva elgurul a kívánt célhelyre. Bár ez náluk valami örökletes dolog lehet, mert mint mesélte a mamája (csókolom) használta már úgy is a taxi szolgáltatást, hogy a balhátsó ajtón beszállt, bemondta a címet, a taxis kiszállt a kocsiból, kinyitotta a jobbhátsó ajtót és közölte, hogy megérkeztek.

Szóval, mivel nem vettem a lelkemre, hogy bolyongjon évekig mint Odüsszeusz, és egyébként a hely, ahol a kocsiját hagyta mintegy 8 percnyi autózásra volt, vállaltam, hogy átgurulok vele odáig. Hibáztam. Főleg azért, mert egyébként ragaszkodni szoktam az általam ismert útvonalakhoz a fentebb említett korlátaim miatt, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hagytam magam meggyőzni. Erősködött, hogy Ő tud egy rövidebb utat, mivel az élete jelentősebb hányadát azon a környéken élte le. Ez akkor kezdett gyanússá válni, amikor már vagy 10 perce autóztunk és jól láthatóan kezdett eluralkodni rajta a bizonytalanság érzése. Mivel nekem halvány sejtelmem sem volt merre járunk, kezdtem felfedezni magamban azt a jól ismert érzést, hogy el vagyok tévedve. Na ne gondolja bárki is, hogy ettől pánikba estem. Nem. Ez csak a napi rutin részeként szögeztem le magamban.

Viszont Terike kezdett zavartan mocorogni és tekintgetni a szélrózsa minden irányába. Én mintegy ösztönösen rápillantottam az üzemagyag jelzőre, hogy tudjam, kb. hány napig tudjuk megállás nélkül keresni helyes irányt. Ekkor már hangot is adott Tercsi a kitörőfélben lévő hisztériájának, miszerint oóó! meg hűűha! (itt elhangzott néhány szalonképtelen kifejezés is) majd így nyugtatta magát, hogy asszem majd lesz valami közlekedési lámpa (nocsak! a közúton közlekedési lámpa?) és ott majd el kell fordulni jobbra.

Ez több kérdést is felvetett bennem. Először is, több lámpasor is volt azon az útvonalon. Ha jól saccolok úgy 50 méterenként egy. Továbbá nekem nem elég azt az itinert adni, hogy forduljak jobbra, hanem jól látható, széles kézmozdulattal jelezni kell, hogy melyik jobbra. (nemröhög)

Miután ezt sikeresen tisztáztuk elérkezettnek látta az időt, hogy jelezze mintegy a fordulási ponttól 0.02 méterre, hogy most!!! A kanyar kicsit kockamódra ugyan, de bevétetett, ami valószínűleg sokáig meg fog látszani Terike homlokának jobb oldali felhámrétegén. Ennek ellenére Teréz arcán valami angyali boldogság áradt szét. Felismerni vélte a házat, ahol szépemlékű gyermekéveit töltötte.

Ám mivel én még mindig idegenül éreztem magam a terepen, megemlítettem Tercsinek, hogy addig pedig nem fogja elhagyni a gépjárművet, amíg valami halvány jelet nem kapok arra nézve, hogy miként kavarodok innen el, egy általam ismert területre. Ennek nyomatékot adva lezártam központilag a menekülési útvonalait. Bár Ő megérkezett a kívánt helyre (körömcsiszoló kézműves műhely), de ragaszkodtam az egyenlő bánásmódhoz, miszerint nekem is jár alanyi jogon, hogy hazataláljak még napnyugta előtt. Körülbelül pártíz méter után felcsillant a remény. Megláttam az általa erősen magyarázott kivezető úthoz irányt mutató eligazító pontot. Mégegyszer elmagyarázta, hol és melyik jobbra kell fordulnom.(itt a biztonság kedvéért egy ikszet rajzolt a szemcerkájával a majdani fordulás irányába nőtt kezemre.)

Na ekkor engedtem útjára.

Természetesen mondanom sem kell, hogy nem ott és akkor kellett elkanyarodnom, de velem született kételkedő természetemnél fogva nem is tartottam be az általa javasolt irányokat. Hát ezért tudom most ezt leírni.

Köszi Terike.

Tőled még most is bolyonghatnék, mint Orfeusz az alvilágban. De a hála nem marad el.

Ja! Csak mintegy mellékesen valamit megvillantok Terike páratlanul kitűnő ízlésvilágából.

Íme amivel meglepett:

Tudta a piszok, hogy apróbb asztmás rohamot fog kiváltani vele.

Ezért (is) szeretem.