2015. május 31.

menj a fenébe (szóközi játék)


- Kívánom, hogy legyen minden, ahogy szeretnétek.

Ezzel zárta a rögtönzött beszédét a házassági évfordulót köszöntő barátunk.

Szép beszéd volt és meg is hatódtunk, de még el sem csendesült az ilyenkor szokásos egyetértő duruzsolás, nekem már elindult a fantáziám.
Mi van, ha minden jókívánság beteljesülne az ember életében. Honnan tudja a kívánó, hogy miket is kíván egy házaspár egymásnak a sok év alatt? Persze nyilván ő csak a jó kívánalmakra értette a maga beteljesítő kívánságát és hülyén is hangzott volna, ha a pontosság kedvéért hozzáteszi, hogy kizárólag a jó dolgok legyenek úgy és felsorolna néhány kivételt képező példát, hogy mondjuk az amikor azt mondja a feleség, hogy a franc vigyen el, hogy morzsásan hagyod megint az asztalt magad után, akkor megszólalna a csengő és az ajtónyitásnál ott állna a jólöltözött Franc , tisztelettudóan kézcsókot adna, majd közölné, asszonyom kívánsága számomra parancs, a férjéért jöttem,  és a mit sem sejtő emberét lazán feldobná a vállára, majd távozna vele. Vagy a férj zsörtölődik éppen, hogy a fenébe veled, hogy ragaszkodsz ehhez a hülye nyakkendőhöz  és akkor az asszony engedelmeskedve az ura akaratának egyszerűen elmenne a Fenébe. De ezer példát lehetne sorolni kinek kinek a habitusa szerint . Sokan kötnének ki a pokolba, sokakat eszegetne a fene és pukkadnának meg egyik pillanatról a másikra.  
Pont a pukkadást vizionáltam , amikor is visszazökkenve a valósíkba arra lettem figyelmes, hogy a barátnőm korholja a férjét, hogy miért nem tud soha vigyázni az ingére. Olyan mint egy kisgyerek, aki állandóan leeszi magát . Vissza kellene mennie az oviba. Az tudni kell, hogy  nevezett férj egy jól megtermett mackó, aki erős arcszőrzettel és ritkuló fejszőrzettel van ellátva. 
Már láttam is mennyire aranyos lenne, ahogy egy kisszéken egy kis asztalkánál ül egy ételmintás partedliben és a fehér köpenyes óvónéni törölgeti a lekvármaszatos arcát.

Kicsi híja volt, hogy fel nem röhögtem, de ez a kicsi híj csak addig tartott amíg a saját férjemet meg nem láttam, ahogy szalvétával próbálja eltüntetni az ingjéről a rápottyant tortadarabkát, miközben felbukkan a háta mögött a Franc, éppen abban a pillanatban, ahogy  odaFordultam.



A játék: Lilalelkű barátnémmal közösen felütve egy kézközeli könyvből kiolvastuk a 25. oldal 5. sorának a  3. szavát és   a saját szóval kezdve a másikéval zárva egy történetet tettünk közéjük. 

A nyitószó tőlem:  kívánom  (Thomas Gordon: V.E.T. Vezetők könyve - A fejlett világ sikeres vezetési gyakorlata 25. o. 5. sor, 3. szó) 

A zárszó  tőle : fordultam. (Stephen King: Végítélet I. kötet 25. o. 5. sor, 3. szó) 

(az inspirációért köszönet M-nek)

2015. május 29.

Rejtő Jenő (P. Howard): Víkend a pokolban

Teddy az aranyifjú, egy átmulatott éjszaka után a kongó melletti őserdőben ébred, hófehér szmokingban egy papagáj rosszalló megjegyzése kíséretében. 

Miután magához vesz , majd rövidúton megválik egy ebéd gyanánt fogyasztott emberfelkartól, elszállítják a feltűnően ritka menetrenddel rendelkező vasút állomásfőnökéhez, aki már a masszív merevrészegség utáni, de a mindent kiradírozó delírium előtti állapotban felvilágosítja jelen tartózkodási helyéről. 
Nem sokkal ezután részt vesz saját temetésén, ahol halálosan beleszeret a tisztességes üzleti érdekeltségét firtató család leányági tagjába. 
Miután tisztázza magát a halotti személyazonossága alól, törzsikaranténra ítélik, ahonnan egy jólirányzott alakart rendelés segítségével megszökik, hogy megmentse szerelme javait saját maga elől. 
És innentől a szokásos csihi-puhi, csók és könny.

Sławomir Mrożek: Hazatérésem naplója

A perverz és az Abszurd után ebben sem csalódtam. Igazi naplóként kicsi betekintés a önkéntes számüzetése éveibe,(mexikó,párizs) majd vissza közép-európába(lengyel)ahol is szatírikus emberábrázoláson keresztül a régi rendszer visszásságain lehet fanyarul mosolyogni . Amolyan közép-európai Orwell. (persze nagy idézőjellel!) 


2015. május 21.

Rejtő Jenő (P. Howard): A Halál fia


Előzmény: az akkor még csak leendő néhainak a főnöke, az alkalmazottja nősülési szándékát elirigyelve  csúnya csalással akar a már félig elkelt menyasszonyhoz hozzájutni. 
Gondol… gondol…

 majd…. 

A jövőbeli néhai rendezi zűrös ingatlanügyeit és miután egy perc alatt elveszti a tervezett kalandos maradékélete zálogát ruletten, beáll a légióba. 

A továbbiakból megtudhatjuk, hogy légiós körökben nem ritka a banki ügyeket konvertibilis agyonveréssel rendezni. 
Ám esetünkben a tartozáskorrekció iránya tévedésen alapult, ezért reménybeli halott hősünk, nagyvonalúan kiegyenlíti a jogtalan számlakövetelést, miáltal egy inkasszó jellegű agyonveréstől megmentette és egyúttal örök hálára kötelezte Black urat. 
Black úr egyébiránt egy Tangobo nevű fűszoknyás törzsnél először főállású bolond, majd kiemelkedő bolondériája elismeréseként varázslói munkakört tölthet be meteorológiai szakiránnyal. 
A történet harci sodra viszi tovább az eseményeket, ami marcona arab rablók és nemzetközi köztörvényes légionáriusok között zajlik fegyveres csetepaté formájában. Itt a halált kereső főhősünk Johnson, mindenféle érdemeket szerez a halhatatlanságára való tekintettel, ami egyébiránt akaratával ellentétes, de mivel a Halál eléggé családcentrikus , így szeretetteljesen vigyáz a fiára. 
Végül kiderül, hogy nem is feltétlenül a Halál atyáskodó érdeme az óvó gondoskodás, ami ölhetetlen misztériumot vont a halnivágyó Johnsonunk köré, hanem inkább Black úr, a történet elején bankügyi pofonoktól megkímélt titkos jóakaró odafigyelő örökhálája. Aztán persze jön a nagy lepel, ami természetesen a kellő agy éppen alkalmatlan időben de mindenképpen le szokott hullni a rejtélyekről, ám sajnos addigra már téves gyilkosságért halálra ítélik a lepelhullás fényében inkább élni akaró hősszerelmesünket... azt persze nem mondom el, hogy minden jóra fordul, nősülés, kitüntetés, becsületvédés rosszelnyeriméltóbüntijét , mert az durva spoiler lenne.  hupsz...


Man Booker


Óriási öröm és büszkeség. Gratulálok kedves Krasznahorkai László.








http://hangyassyaranka.blogspot.hu/search/label/Krasznahorkai%20L%C3%A1szl%C3%B3

2015. május 19.

Mindig érnek meglepik


Nem én vagyok a leghülyébb tájékozódó a közutakon.
Ez már csak azért is nagydolog, mert ha úgy hozza az alkalom, képes vagyok elvéteni a haza vezető utat is. Persze még csak 15 éve járok arra minden nap, úgyhogy ez nem is olyan furcsa (nálam). De ma egyik kedves barátnőm
 (mondanom sem kell hogy veszett egy nőszemély), bebizonyította , hogy csak a dobogó második helyén vagyok antitájékozódásilag. Azonfelül, hogy olykor nem találok haza, be kell valljam, hogy ha akár egy többszintes épület bármely pontján megpörgetnek, megkezdődik guliveri kóborlásom a kivezető utat keresve. Csak azért nem írtam Marco Polot, mert neki legalább volt valami koncepciója a vándorlásai során. Én viszont teljesen ad hoc módon indulok el bármilyen irányba, ami az esetek 99.99 %-ában természetesen a rossz irányt jelenti.
No de mi is történt.
Miután órákon keresztül válogatott egy üzletben, hogy két, tulajdonképpen mind színre mind fazonra azonos, nyári trikó közül melyiket vegye meg, ezután én a nagyvonalú (ám mint később kiderült, inkább balga ) felajánlottam, hogy elviszem a kocsijáig. Itt azért megjegyezném, hogy ha nem vagyok ott, az egyébként (ööö..hogyismondjam) halmozottan hátrányos ízlésű barátnőm képes megvenni egy fekete alapon fehér pöttyös izét, aminek az anyaga ráadásul még a vizet is taszítja, úgyhogy mosogatórongynak se lenne alkalmas. Itt az ideje, hogy nevet kapjon az emlegetett fehérszemély, mert nem akarom, hogy elbízza magát attól, hogy többször leírom, hogy barátilag tartom számon. Szóval legyen a neve mostantól Terike. (ezt tuti szeretni fogja)
Szóval miért is kellett elvinni a kocsijáig? Kérem szépen azért, mert Strázsafütykösről -ami a közigazgatásilag nyilvántartott lakóhelye- 1 azaz egy darab utat ismer, amin eltalál a lüktető nagyváros egy jól ismert pontjára. A probléma csak ott kezdődik, ha teszem azt attól a bizonyos, számára biztonságot jelentő helytől mintegy 2 kilométerrel odébb találkozunk. Bár közlekedésileg ez szinte olyan „bonyolult” műveleteket igényel, mint amikor egy folyómederben kell haladni előre egy szakasznyit anélkül, hogy elhagynánk a medret, vagyis esetünkben az útról való letéréshez minimum parkokon és toronyházakon kellene átgázolni. Na Tercsi ezt akkora kihívásként éli meg, hogy inkább lezárja a kocsiját és leint egy taxit, aki, miután Terike bemondja a címet, a sokat látott sofőr mély levegőt vesz és a motort be sem indítva üresbe teszi a sebváltót, majd az ajtócsapódás generálta lendületet kihasználva elgurul a kívánt célhelyre. Bár ez náluk valami örökletes dolog lehet, mert mint mesélte a mamája (csókolom) használta már úgy is a taxi szolgáltatást, hogy a balhátsó ajtón beszállt, bemondta a címet, a taxis kiszállt a kocsiból, kinyitotta a jobbhátsó ajtót és közölte, hogy megérkeztek.
Szóval, mivel nem vettem a lelkemre, hogy bolyongjon évekig mint Odüsszeusz, és egyébként a hely, ahol a kocsiját hagyta mintegy 8 percnyi autózásra volt, vállaltam, hogy átgurulok vele odáig. Hibáztam. Főleg azért, mert egyébként ragaszkodni szoktam az általam ismert útvonalakhoz a fentebb említett korlátaim miatt, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hagytam magam meggyőzni. Erősködött, hogy Ő tud egy rövidebb utat, mivel az élete jelentősebb hányadát azon a környéken élte le. Ez akkor kezdett gyanússá válni, amikor már vagy 10 perce autóztunk és jól láthatóan kezdett eluralkodni rajta a bizonytalanság érzése. Mivel nekem halvány sejtelmem sem volt merre járunk, kezdtem felfedezni magamban azt a jól ismert érzést, hogy el vagyok tévedve. Na ne gondolja bárki is, hogy ettől pánikba estem. Nem. Ez csak a napi rutin részeként szögeztem le magamban.
Viszont Terike kezdett zavartan mocorogni és tekintgetni a szélrózsa minden irányába. Én mintegy ösztönösen rápillantottam az üzemagyag jelzőre, hogy tudjam, kb. hány napig tudjuk megállás nélkül keresni helyes irányt. Ekkor már hangot is adott Tercsi a kitörőfélben lévő hisztériájának, miszerint oóó! meg hűűha! (itt elhangzott néhány szalonképtelen kifejezés is) majd így nyugtatta magát, hogy asszem majd lesz valami közlekedési lámpa (nocsak! a közúton közlekedési lámpa?) és ott majd el kell fordulni jobbra.
Ez több kérdést is felvetett bennem. Először is, több lámpasor is volt azon az útvonalon. Ha jól saccolok úgy 50 méterenként egy. Továbbá nekem nem elég azt az itinert adni, hogy forduljak jobbra, hanem jól látható, széles kézmozdulattal jelezni kell, hogy melyik jobbra. (nemröhög)
Miután ezt sikeresen tisztáztuk elérkezettnek látta az időt, hogy jelezze mintegy a fordulási ponttól 0.02 méterre, hogy most!!! A kanyar kicsit kockamódra ugyan, de bevétetett, ami valószínűleg sokáig meg fog látszani Terike homlokának jobb oldali felhámrétegén. Ennek ellenére Teréz arcán valami angyali boldogság áradt szét. Felismerni vélte a házat, ahol szépemlékű gyermekéveit töltötte.
Ám mivel én még mindig idegenül éreztem magam a terepen, megemlítettem Tercsinek, hogy addig pedig nem fogja elhagyni a gépjárművet, amíg valami halvány jelet nem kapok arra nézve, hogy miként kavarodok innen el, egy általam ismert területre. Ennek nyomatékot adva lezártam központilag a menekülési útvonalait. Bár Ő megérkezett a kívánt helyre (körömcsiszoló kézműves műhely), de ragaszkodtam az egyenlő bánásmódhoz, miszerint nekem is jár alanyi jogon, hogy hazataláljak még napnyugta előtt. Körülbelül pártíz méter után felcsillant a remény. Megláttam az általa erősen magyarázott kivezető úthoz irányt mutató eligazító pontot. Mégegyszer elmagyarázta, hol és melyik jobbra kell fordulnom.(itt a biztonság kedvéért egy ikszet rajzolt a szemcerkájával a majdani fordulás irányába nőtt kezemre.)
Na ekkor engedtem útjára.
Természetesen mondanom sem kell, hogy nem ott és akkor kellett elkanyarodnom, de velem született kételkedő természetemnél fogva nem is tartottam be az általa javasolt irányokat. Hát ezért tudom most ezt leírni.

Köszi Terike.
Tőled még most is bolyonghatnék, mint Orfeusz az alvilágban. De a hála nem marad el.

Ja! Csak mintegy mellékesen valamit megvillantok Terike páratlanul kitűnő ízlésvilágából.
Íme amivel meglepett:



Tudta a piszok, hogy apróbb asztmás rohamot fog kiváltani vele.
Ezért (is) szeretem.


David Mitchell: Szellemírók

Szellemjárta regénypuzzle. Kilenc  lélekvándorlással szellemesített novellafüzér, de a szellem itt sokkal többet jelent, mint a megfoghatatlan vándorlélek, aki testből testbe éled újjá. A szellem, maga ez a regény.  Mesteri, ahogy épít, ahogy összehordja az anyagot, ami aztán szépen összeáll egy szövevényes egésszé. A közös játék miatt nem kívülálló az olvasó, hanem játékos. A tartalom része, vagyis szellemi szereplője, mert Mitchell vigyáz rá, hogy az áramlat, ami áthalad a regényen ne dobja le magáról a vele utazó olvasót. Igaz figyelemmel kell olvasni a részleteket, hiszen sosem tudni éppen hol bukkan fel az előző részből egy elejtettnek hit fonálvég.