2014. december 31.

BUÉK

konvenciók közé szorított ösztön

A nőnek persze nincs egy rongya sem, amit felvehetne. Aztán végül ezernyi ruhadarab hever mindenfelé, eklektikus spontaneitással szerteszórva.  Ezek nem állták ki a hétpróbát.  A cipő szorít, de csak ez megy az öltözethez.
A pasi ügyetlenkedik a nyakkendővel, végül a problémát megoldva úgy dönt, hogy nem kell oda így kiöltözni. Azért a térdén még egyszer megpróbálja, hátha...  Még ül egy félórát harci díszben és az ing háta össze is gyűrődik  kicsit az egyre türelmetlenebbé váló fészkelődéstől.  Már késésben vannak.  Megjelenik a nő és persze sürgeti, hogy ne ücsörögjön.
Beülnek a kocsiba, a nőnek  azonnal felszalad a harisnyája a pasi felcsapja a sarat az élére vasalt nadrágra térdhajlatig.  Előszőr egymást okolják, hogy bezzeg... Idő már nincs visszamenni. Legyintenek.
Néma csend az úton. Fejekbe gondolatok kergetik egymást, hogy mi is volt a múltkor. Megérkeznek.
A nagy üvegportálon keresztül  látják, hogy a többiek már ott vannak.  A nők gondosan ügyelve, hogy ne olyan legyen rajtuk, amit már ez a társaság láthatott, a pasik mind nyakkendő nélkül (kivéve a hülyénkopaszódót, de ő nem ér, mert hátul kapcsosat  visel )
Kis örömkoccintás,  kis bájcsevej, majd a nők mintegy láthatatlan karmester intésére egyöntetűen elvonulnak egy tükrös helyiségbe újrarajzolni az arcukat.
A pasik erre szétterülnek a széken, és átváltanak macsóba.  A lekerült  zakók, hanyagul a széktámlára  dobva,  egyik ujjukkal megtámaszkodva a padlón. Namégegyviszki és a feszes hangnem is lazul.
Előtipegnek a lányok, és a közösségi smink-pisi kombó után, egységes szárnyascsapatként csicseregnek és feleszegetik a szemérmesen a tányérjukra szedegetett morzsákat.
Kavargó cigifüst, fokozódó hangzavar, üres poharak.  Aztán elhangzik az utolsó erőtlen vicc is, ami jelzi, hogy ennyi volt ebben az estében.  
Búcsúzkodás, igéretek, fogadkozások, bár  mindenki szilárdan tudja , nem lesz legközelebb ... Fellélegzés.
Otthon minden konvencionális kellék ledobva, még egy ital a köldökig kigombolt ingben és az addig szemkopogóssá álszenteskedett  nő , csak úgy az üvegtálból , kézzel tömi magába a tegnapról maradt majonézeskrumplit.

ilyet persze soha senkinek


 na buék.

2014. december 29.

David Foenkinos: Boldogság esetén

Akkor rossz , amikor jó. Azáltal lesz jó valakinek, hogy másnak rossz, de ez teljesen akaratlan és esetleges. Ha szembesülsz azzal, hogy valaki megteszi, de te nem mered, leértékelődsz. Ha meg te is megteszed,…akkor meg hibázol. Jó esetben nem végletesen, de még az is lehet. Viszont, ha mindezek ellenére és ezekkel együtt sikerül felismerni, hogy mégiscsak együtt jó, akkor nagyon jó. Valahogy így függenek össze a dolgok boldogság és boldogtalanság esetén. Ebbe van, aki beleőrül, van, aki beletörődik, van, aki belehal, de van, akinek ekkor kezdődik igazán.

2014. december 25.

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Hát kérem ezt kicsi híján abbahagytam. És micsoda hiba lett volna. Elég csekély a Kazinczy ismeretem a szokásos felvilágosult, korát megelőző  gondolkodó, szegény nemes és nyelvújítós címkén túl. Reméltem többet megtudok róla és a közvetlen koráról ebből a könyvből.
Egész jól indult a történet az Angelo Solimannal kötött barátságáról, aki kora tájidegen figurája volt, és az meg igencsak meghökkentő és fölöttébb metaforikus egy kép, sőt egyenesen mind a saját mind a megidézett kor végzete, ahogy egy ultraművelt, a világra érzékeny ember kitömve végzi a bámész tekintetek kereszttüzébe egy múzeum tárlójában. Az is szép ív, ahogy rámutat az író (PG), hogy minden a látszatnak van alárendelve, hisz mind Kazinczy a maga puritán megjelenésével, mind Angelo Soliman a bőrszínéhez kapcsolt előítéletekkel úgy járt kelt a puccos úri és a kor szerint felvilágosultnak magasztosított pöffeszkedő bécsi társadalmában, hogy kettejük fejében és értelmében több volt, mint az egész udvarban együttvéve, mégis ők számítottak barbárnak a külsőségeik miatt.
Aztán a kolerajárványról írottak jól mutatják a barbárságba torkolló babonaság és a tudomány a fejekbe fényt hozó kontrasztját, ami talán a legjobbam jellemzi a kort a régi begyöpösödötthöz való ragaszkodás és az újjal szembeni elutasítással kapcsolatban.  A világban már Rousso gondolkodott, míg itthon még cirkalmasan súlyos gondolatok nehezedtek a szellemre.
Bár vitatottak  Kazinczy törekvései a nyelvújítással kapcsolatban, (persze mit nem vitatunk manapság) de vitathatatlan, hogy az addig nehézkes stílust némileg felhígította és közhasznúvá tette az addig kisajátított nyelvet és a fordítások eredetihez hű szövegbe való átültetését magyar nyelvre is a nevéhez kötik.
Talán egy kicsit többet tudtam meg, mint szerettem volna arról a nem szűken adagolt másik regényvonalról, a minden lehető helyen és időben khm… kitömött barbarisszákról. Az rendben, hogy nem a korszak teszi a gerjedelmet, mert ugye az nyilvánvalóan naptárfüggetlen, na de hogy még a nagy nyelvújítónak sem sikerült valami frappáns kifejezéseket kreálni a szerelmezés meg a szerelemmentes üzekedős kedvtelés szakszavaira, az elég kontrasztos egy róla szóló könyvben.(ezt nem gondolom komolyan persze)  Bár amennyi elmélet létezik a szabadkőművességről, simán belefér az a botorság is, hogy a lányok és asszonyok mivel ki voltak zárva így próbáltak részesei lenni a páholynak. Beszivárogtak a férfijúi nyelveken vagy a gazdatestre konnektálódva bootolták magukba a titkosított rendszertudást.
Török Sophie  (aki mellesleg Babitsné névadója is) meséli a regényt, aki az  1700-1800-as évekből kivilágló, nagy műveltségű  női alak, méltó társa lehetett Kazinczynak - aki szintén bele-bele mesél a történetbe- és ha hihetünk a krónikáknak,  nagyrészt neki köszönhető a Kazinczyról átmentett mai, az irodalmi  jelentőségéhez mért kevéske ismeretünk.
Ezt a hiányt próbálja kitölteni Péterfy Gergely úgy, hogy a tankönyvi ábrázolásokat kiszínezve a felesége szemén keresztül emberközelivé hozza Kazinczyt.
Bár magam is nagy barbárja vagyok a nyelvi slendriánságoknak, amiért nyilván pokolra is fogok jutni, nem mehetek el a mellet,  ami viszont csúnya hiba, de nem feltétlenül az írójának róható fel, hogy a könyv hemzseg a nyelvtani bakiktól.
Egy erre erősen érzékeny kedves ismerősöm (Latinta) nem volt rest és hibajellel felcímkézve visszajuttatta a kiadónak a nyomtatott könyvet, ami úgy nézett ki a sok jelölő cetli miatt, mint egy szakdolgozat első munkaközi példánya.



2014. december 23.

(;laygna

Bezuhant az üstökös. Köszönöm. Bearanyoztad. A csillagszórós pillanatban gondolatban összefénylünk.
 A fából vaskarika pedig megy a nagymacska keresztszemes szaloncukija mellé a fánkra.:)
(egy érzelmeskedő félbolondot csináltok lassan belőlem, ezért még kaptok;) 


Kedves olvtársaim

Köszönöm, hogy itt vagytok, köszönöm a figyelmeteket.  Kösz, hogy ... á, simán kösz mindent.

Legyen boldog az ünnepetek. De tényleg.

HAri

2014. december 22.

Anygalom (igen így)

Kedves Puma!

Megérkezett. És igen, hozzám:)
Semmi sem megy veszendőbe, mert legalább tavaly szereztél egy szép napot valakinek.
Köszönöm mind a saját, mind a tavalyi szerencsés nevében:)

puszi.


2014. december 19.

Marina és Szergej Gyacsenko: Andrej és a Föld zarándokai


(Metamorfózis trilógia 3.)

A Galaktikus Migrációs Hivatal Andrej Sztroganovnak azaz Krokodilnak, miután elfogadják a kérelmét a Föld elhagyására, kijelöli az új lakóhelyét. Raa bolygó. Elég végletesnek látszik a dolog, hiszen az új lakhelyén a galaktikus idő síkban bár kiforrott társadalom van, a Föld ebben az szakaszban még  a jura korszakban tart.
Raa egy olyan bolygó, ahol nyugis, teljes komfortú de másod osztályú életet élhet vagy lehet teljes értékű állampolgár önálló döntési joggal, de ahhoz teljesítenie kell egy próbát, amit egy bevándorlónak szinte lehetetlen teljesíteni, lévén az itt élők születésüktől fogva erre készülnek és olyan képességeket szereznek, ami egy nem itt születettnek képtelen vállalkozás.
Krokodil nem akarja, hogy mások döntsenek helyette még akkor sem, ha ez biztosítaná a kényelmes , felelősség nélküli életét, ezért belevág a próbatételbe.
Ezt a részt nem részletezném, mert a próba képezi a könyv gerincét, ahol megjelennek azok a szereplők, akik hatással vannak  Krokodil jövőjére és a bolygó társadalmi felépítése is itt  térképeződik fel.
Sikerül a próba de a valódi próba tétel ez után kezdődik Andrej számára, hisz csak most kerül az igazi választás elé .  Mit válasszon? A nagyrészt törlődött, de ismerős, kihívásokkal teli múltat vagy az ismeretlen, de emberi mércével mérve  unalmasnak látszó  jövőt?
Ez a Metamorfózis trilógia befejező darabja. Van kaland és foglalkozik a társadalmi kérdésekkel is, de elég felületesen. azon kívül, hogy csak a múlt és a jelen számít a jövőt inkább korlátozzák, Félnek a fejlődéstől a változástól. Az önpusztítást látják benne, mintha csak rossz változásokat hozhatna a jövő , a jelen kereteinek a túllépése. Pont mint az amazoniai erdőben egy elszigetelődött  társadalomban, ahol a hagyományok betartása biztosítja, hogy ugyan nincs egyéniség viszont van kiszámíthatóság.
Eljut eddig a felismerésig Krokodil is, hisz a próba teljesítése után ráébred, hogy a földi szocializációja és az emberi pszichéje okán,  nem találja a helyét ebben a kihívás nélküli világban.
Egyszer csak szembe találja magát azzal, hogy választania kell, beszáll egy titkos csoport titkos munkájába vagy inkább szabotálja azt,  és cserébe visszakerülhet a régi földi életébe…
Nem kis dilemma, egyrészt bár nem emlékszik rá, de nyilván jó oka volt, hogy feláldozva az emlékeinek a java részét azért cserébe, otthagyhassa a földet, másrészt a maradék emlék töredékeiben előjön egy fiú, aki az ő fia és valami baljós érzése sejlik fel vele kapcsolatban.
A három regény három különböző világot mutat be, de mindegyik a maga módján különleges.
Részemről az első regény tetszett, a legjobban. Meglehet az újdonság varázsa miatt, Viszont ha valaki a sci-fi címke vagy a borítók miatt nem mer vagy akar hozzányúlni a könyvekhez, azt megnyugtatom, ezek a besorolásuk ellenére nem sci-fik, külön-külön is teljes olvasási élményt adnak és a borítók meg ne tántorítsanak el senkit az olvasásuktól, most ez sajnos  ilyenre sikerült.

2014. december 17.

Angyal


Köszönöm a leggyorsabbfigyelmesebb angyalnak a megtisztelő rámgondolást.
hát ez.... hát ez.... annyira .... kutya:)

Puszi Pupi:)



2014. december 16.

M. C. Beaton:Hamish Macbeth és a pórul járt mókamester

(Hamish Macbeth 7.)

Macbethet ezúttal egy pénzsóvár családi fészekbe hívják, ahol a sok fura figura között a legfurább maga a családfő. Amiben furább a többiektől, az a kegyetlen de rossz humorában mutatkozik meg. És persze abban, hogy a vidám családfő úgymond halott.
Hamisnak ki kell deríteni, hogy vajon ki tréfálhatta meg úgy az öreget, hogy az belehalt az egyik ízetlen viccébe.
Persze miután tele volt pénzzel és a családja egyébként is utálta, de még a tágabb környezete is, így nem igazán bánkódott igazán senki miatta. Ám Hamish mint egy jó rendőr mindent megtett, hogy kiderítse a sok potenciális gyanúsított közül ki volt, aki ténylegesen megtette, amit mindannyian meg akartak tenni. A zavart és fura személyzet, az unokaöccse akinek egyedül van fizetős munkája vagy a fura kolléganője, a pártában maradt már nem éppen fruskakorú lányai, az öccs és a csontkollekció felesége, a fia, akit örökbefogadott vagy annak a csaja, aki Marilyn Monroe-nak képzeli magát és flörtölgetett vele az öreg úr. De oka lehet környékbeli erőkerülőnek is, akit tán a legcsúnyábban viccelt meg az idióta mókamester.
Az ügy egyre zavarosabbá válik, de Macbeth számára mégis megvilágosodik. És végre az unszimpatikus Blair felügyelőnek is odapakol egyet. Egyedül Priscillával nem boldogul továbbra sem.

2014. december 13.

Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése

Wertheimer Miklós a leszerelt főhadnagy, a szerelmes férj , két harcias fiúgyermek apja ismét a korona megmentése okán keveredik becsületbeli, de életveszélyes kalandokba. Persze nem egy sima folytatást kaptunk Kondor Vilmostól, hanem egy előzményt, mert ez a Wertheimer Miklós nem az a Wertheimer Miklós. Illetve itt van ő is, akinek szól ez a könyv, ahogy a Nagy háború után Kun Béla és magukat a proletariátus megmentőinek vizionáló tettestársai forradalmi túlbuzgásukba aprópénzre akarják váltani a magyar koronát, mint az évezredes elnyomás jelképét. Mindenféle bolsevik trükkel igyekeznek ezt a tervüket valóra váltani, ám a korona eszméjéhez és egymás iránt hű bajtársakkal élükön Wertheimer Miklóssal mindent, sokszor a mindennél is egy fokkal többet megtesznek ennek a megakadályozására. Persze mit is tehetne, hisz nehéz örökséget cipel a koronával kapcsolatosan. Nem is kérdés, hogy amikor veszély fenyegeti az ereklyét ha az kell, Bécsben kirabolják a nagykövetséget, ha az kell, fegyvertelenül légi csatába szállnak egy muszka harcigéppel, de ha az kell, a csibész alvilággal is szövetkeznek, csak a becsületük és a fogadalmukon ne essen folt, nem beszélve a saját maguktól elvárt kötelességtudaton és tisztességen.


Remélhetőleg a harmadik részben azt a Wertheimer Miklóst ismerjük meg, akitől származik a családi „örökség”.

2014. december 12.

2015. évi várólista csökkentés (4.évad)

Szilasi László: A harmadik híd

Szeged-tour alsó szemszögből, Noszta , a kivándorolt majd  hazatért , de választása szerint hontalan, majd onnan az”életbe” visszarendeződött férfi és Deni a szintén külföldöt megjárt, de itthon a helyét nem találó nyomozó,  akik valaha osztálytársak voltak, elbeszélései alapján.
 A hajléktalan közösség hétköznapjaiba találja magát az olvasó. Bejárja velük a társadalom peremét és azt ami a perem alatt van.
Krimi ez a javából, de nem az a gyilkolászós, nyomozós-bravúros sztori, hanem egy szerelmi háromszög, ami mögött ott van a hétköznapok , a rendszer, a politikai hozzáállás tragédiája. Amolyan szociokrimi. De nem is a műfaj lenne a lényeg.
Életforma, ami esetenként egy választás, ami az el nem fogadott társadalmi normákra  egy alternatíva. Nem a legjobb, de mégiscsak  alternatíva. Mint az emigrálás, csak itt nem kell elmenni. Illetve nem el, hanem kivonulnak a társadalomból, de legalábbis a  felszínéről. Mert azt ne feledjük, hogy a regényidő éppen a rendszerváltás utáni időszak. Olyan mértékű változás, amit egyesek , többnyire egy bizonyos korosztály és réteg nem tudtak vagy éppen nem akartak lekövetni. Ez még nincs annyira távol, hogy ne lenne élő probléma.
Mindez egy naturálisan bemutatott hajléktalanvilág formájában, ahol nem szépíti meg a hétköznapok mocskának a természetességét Szilasi.
Élnek, szeretnek, túlélnek, vannak igényeik, vannak vágyaik, van bennük harmónia és művészet, van szerelmi  háromszög, van a politikának egy sajátos  hozzáállása, van a szabadság keresése.  Minden.
Egy vezetővé lényegült társuk,- aki szintén gyerekkori osztálytársuk-, a  Robot  köré épült sajátos társadalmon kívüli társadalom, ahol egy hierarchikus belső világ alakult, ahol megvannak a napi liturgiák, a menetrendek és ezeknek az állandó útvonalainak a körbejárása során az A ponttól a B pontig a rutinok, a változatlanná állandósított  perpetuumaiból lebomló  fizikai és szellemi hanyatlások , leépülések.  Jól megfigyelhetőek az állapotváltozások, ahogy a körök megtétele során az idő teltével az egyébként sokféle, eltérőnek induló életút hogyan homogenizálódik, hogyan szűkül a látókör és azzal egyenes arányban  a világkép, az értékek és a speciális létfenntartó eszköztárra való fókuszálás, ami végül többnyire az alkoholban oldódik.
Olyan világ, ami kívül esik a hétköznapi értelembe vett átlagemberi komfortzónán.

Nem akarja Szilasi megváltani a világot ezzel a könyvvel, de annyit mégis elérhet, hogy a segítség ne ott merüljön ki, hogy dobunk  egy százast a pohárba, hanem hogy Emberként tekintsünk  azokra, akik a poharat tartják. Elfogadjuk, hogy aki ezt az életformát választotta vagy ide sodródott,  abban is van emberi méltóság, aminek a felismerése  az első szál lehet a perem két felén élők között.

Mint irodalom, úgy elég érdekes, mert a kezdeti ijedelmem, hogy jajnemár, hogy ez egy osztálytalálkozós ittasan nosztalgiázós kikitdugottvolnameges izé legyen szerencsére hamar elmúlt, mert egy igen érdekesen és időben jó fordulatokat, meglepetéseket hozó könyv kerekedett ki belőle olyan témával és leírószerkezettel, amit elég kevesen tudtak jól feldolgozni, és itt nem a hajléktalanság mint állapotra, hanem a hajléktalan mint emberre gondolok.

2014. december 11.

Erdős Virág: A Trabantfejű Nő

A Trabantfejű Nő  szinte BMW 
(nem mint jármű ) 
a hasonlat miatt az, kéremszép
A verset ihlető képemlék 
(úgy mint fotótárgy)
 
Virágból cseppenő lépesméz
lehetne magasztot zsákszámra hinteni 
(mintegy jogosan)
 
de érzem az ihletem búcsút fog inteni
Pá! Páááppppápápápááááábrrememeeeemeeemm huss


és akkor itt van Virág és a trabantfejű:



Az ihlető fotó (Szilágyi Lenke fotója)

https://www.youtube.com/watch?v=fqHV-frxUcA

2014. december 10.

Utolsó mondat 2.0.

Az úrnak az 1495. évében Milánó városában egy állami finanszírozással épült  templomban  zajló, fennmaradt párbeszédtöredékből:


- Uraim!  Az épület felújításra szorul. Főleg a mennyezet nagyon ramaty. Tennünk kell  valamit, mielőtt a városrendezési hivatal büntetést szab ki ránk.   
- Arról meg nem is beszélve, hogy a látogatók is morognak és nem hajlandók fizetni a perselyekbe. 
Halk moraj majd egy hang jól hallhatóan azt mondja:
Építsük be a tetőt padlásszobának. Ki lehetne adni vándor bűnbocsánat-cédula árusoknak  és mehetne a felújítási alapba vagy a rezsi egy részét fedezné. 
Újabb moraj
Nem jó, mert a helyi rendelet nem engedi a tetőtér beépítést.
Zúgolódás, majd egy tétova megjegyzés 
- Mi lenne ha romkocsmát üzemeltetnénk benne.
Hangos méltatlankodás
Akkor engedjük meg graffitiseknek, hogy kiéljék a művészi hajlamaikat, úgyis mindent
összefirkálnak a városban. Karitatív is kreatív is és nekünk nem kerül semmibe.
Na végre egy értelmes gondolat. Ezen érdemes elgondolkodni.
- Jó, de kit engedjünk ide firkálni? Azért mégiscsak egy kultikus hely, hogy nézne ki egy vértől
csöpögő szívben a Guns N' Roses felirat két ájtatos Madonna között?
Javaslom uraim, hogy alakítsunk bizottságot ennek a megvitatására. Kinek van közülünk szakértő cége? Mennyit kapjon a szakvéleményért? Kinek a rokona legyen a kivitelező? Kire szabjuk a kiírandó pályázatot? Mennyiért döntsünk a javára? Beláthatják urak ezek mégiscsak nagy körültekintést igénylő kérdések! Alapos mérlegelést igényel, hisz a vagyonbevallásunk kereteibe okosan bele kell  integrálnunk az unortodox bevételeinket.
Helyeslő bólogatás.
Van egy javaslatom. Ismerek egy jókezű embert. Néhány ebéd vagy  vacsorameghívás és mindent le tudunk tisztázni vele.

A leendő pályázatgyőztes  Az utolsó vacsoráelőállt a javaslattal:
- Urak, a költségek elszámolása nem probléma. Baráti kölcsönből és családi segítségből
megoldhatóak. A  felújításra és egyben a rentábilis hasznosításhoz a tervem pedig a következő:  -Valami tömegjelenetet képzeltem el, de nem túl mozgalmasat mert a kápolna adottságai azt nem teszik lehetővé. Legyen mondjuk egy asztaltársaság, mert minden adott egy hosszan elnyúló kompozícióhoz. Nézzék csak:  Falai kőből épültek, a mennyezete ferde síkú.



............................................
Újabb játszódásunk Lilalelkű barátnőmmel, az eredeti megállapodás szerint az írásaink utolsó sora kell legyen egy véletlenszerűen fölütött könyv - ez esetben Veronica Roth: A beavatott, 7. fejezet 2. mondata    



2014. december 9.

Dan Simmons: Hyperion


Simmons nem tesz egyebet, „csak” egy cyberkeretbe belecsempészi az embert és az ő évezredes világi és hitbéli szemléletét, áthelyezi egy jövőbeli térbe és időbe , majd ad az egésznek egy kriminális izgalmi sallert. És ezt nagyon jól teszi, mert ettől lesz a sci-fije olyan, ami a nem technofilrajongókat is bevonzza ebbe a világba, ahol a meséi a keretmesén belül, különböző stílusú történetekkel fűszerezve emeli az irodalmi értéket.

Egy egyedi céllal de közös rendeltetéssel, zarándokcsapat indul útnak, szembeszállni az őket a maguk gyenge pontján megkísértő közös ellenséggel úgy, hogy mindannyian tudják, csak egyikőjük járhat sikerrel. Na de ki lesz a szerencsés? 
Ez az út van kitöltve a személyes hangulatú és egyedi hangvételű mesékkel. 
És ha ez kevés lenne ahhoz, hogy kedvet kapjon hozzá az olvasó , akkor ott van egy titkos fegyver, az irodalomvilág megidézése a szövegben. Legyen az, az ihletfőszereplő Keats vagy éppen (és többek közt) Twain, Chandler, Orwell vagy Shakespeare.(vagyis az én csekélyke irodalmi ismereteim ezekre ismertek rá) 
A Föld ugyan elpusztult, de az élősködője az ember viszi tovább az ott beékelődött önző ön-, vagy közpusztító, harácsoló világszemléletét. (és remélhetően ott, valahol legbelül az élet, a környezet és egymás szeretetét) 
Alaposan el lehet gondolkodni a könyvbéli történeteken, kinek-kinek a maga meglátása és a felsejlett, e történettel összecsengő egyéb ismerete szerint. 
A könyv végére fény derül a történetek által a személyes miértekre és arra, hogy van e szabad akarat és ha van, azt használja e az ember az irányított elrendelés fölé helyezve. Az egymás iránti közösségi érzés vajon felül emelkedik e az egyedenkénti kísértéseken, vagy marad a magáncél, hogy ezzel a saját sorsának a kedvezőbbé alakítását tegye mindenkié fölé ? Akarják e, hogy így legyen? Vajon túllépnek a saját félelmeiken? Vajon felülemelkednek az önös érdekeken? 
Kiderül, ha végig mennek a sárga úton. Kiderül? Ha az olvasó úgy akarja. Mert ha igen, akkor nem is kérdés. Tovább kell olvasni a sorozatot. De vigyázz Simmons, mert az a bizonyos léc, magasról indul. De hát te toltad fel a zenitre.

Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből

Több évtizednyi sorrendezetlenül egységbe szerkesztett kalandor proliirodalom párizsival.

Ecsedi Gyula mindent megpróbált, hogy megtalálja azt a hazaér(z)ést, amit keres. Fél évszázadosan ott tart, hogy volt már a pártfunkci papa árnyékából menekült francia kukásautó sofőr, leszbikus feleség férje, taxis, takarító, maffiózókkal táncoló és most meg egy roburral vakond-űzérként járja az országot. Csinál mindent, ami csak megadathatik egy feltörekvő kisembernek. Volt fent és lent, de sehol sem talált semmi olyat, ami miatt maradt volna bárhol is. Valahogy úgy jött ki a (le)lépés, úgy változott a rendszer, hogy Gyula sosincs jelen, így nem is érti, nem is találja meg benne magát. Folyamatosan mozgásban van, de sehová sem ér oda.

Gyula nem akart sokat, csak Haza akart találni.

„Figyelj, Zoli, ha ufó volnék, járnám a világegyetemet, és mindenütt megkóstolnám a töltött káposztát füstölt oldalassal. Jól van, bazmeg, látom, megint tombolnak benned a honvágyhormonok.”
Persze ez a téma Fehér Béla tolmácsolásában nem is olyan agyonrágottan átlagos, mint amilyennek így első hallásra tűnik. Mert a Béla az úgy tudja ezt a nem is oly régi világot kivesézni, hogy sírva röhög a sokat látott rencerváltott magyarja, aki olvassa.


2014. december 8.

Utolsó mondat


Jelentés

Reggel késve érkeztem az objektumba. Sajnos kötve vagyok anyámhoz, amolyan hallgatólagos egyezség ez a családban, hogy nélkülem nem indulhat el sehová, így bár jómagam a pontosság híve vagyok, az ember mégsem hagyhatja figyelmen kívül az egyszem anyja, indulás előtti ilyen-olyan igényeit.

Tudtam, hogy ma fontos dolog fog történni, megkoronázzuk a kétéves projektünkbe beleforgatott munkát,  amit a körzetesítési rendelet miatti összevont főcsoportunk határozott el immár két hete. Mára tűztük ki "D" napot.

A portán minden fennakadás nélkül átjutottam, pedig nehezen tudtam palástolni a DOLGOT, amit a kabátom szakadt zsebbélésében csempésztem be.
Miután zavartan viselkedő anyámat megnyugtattam, hogy nem lesz semmi baj, nyugodtam tegye, amit tenni szokott napközben, végre én is indulhattam a dolgomra.

A csoportom tagjain látszott a felfokozott hangulat, bár mindenki igyekezett palástolni az izgatottságát.
Volt aki kávét főzött a teakonyhában, volt, aki a terv makettje előtt memorizálta a feladatát, a Kardos ikrek pedig szokás szerint vitatkoztak valami lényegtelen apróságon, jelen esetben a medvék mozgásszerveinek a szükséges darabszámával kapcsolatban.

Lassan teltek a percek, míg mindenki megérkezett és akkor megkaptuk a jelet, hogy indulhatunk.
Felfejlődtünk a begyakorolt alakzatba és amint kinyílt az átjáró, fegyelmezetten elindultunk a terepre.

Mindenki tudta a dolgát. A két új fiú zárta a szöget a külső utcafront felőli betekintési irányból. A beolvadt egykori szalamandra csoport tagok elterelő zavargásokba kezdtek, hogy elvonják az egyenruhás felügyelők figyelmét. Mi a rangidősek előszedtük a  becsempészett dolgot, hogy elhelyezhessük a védett helyen. De hogy az akcióban résztvevőket is megvédjem a későbbi kísértéstől, megtévesztés céljából a homokozógödörben a féltett Ronaldós focikártyának Három bemeneti lyukat tártam fel a szolgálati kislapáttal.

............................................
Újabb játszódásunk Lilalelkű barátnőmmel, az eredeti megállapodás szerint az írásaink utolsó sora kell legyen egy véletlenszerűen fölütött könyv - ez esetben Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből c. könyve 64. oldalának az első mondata . Természetesen csalt;)

2014. december 5.

Kristina Ohlsson: Mostohák

Nagyon kemény a krimi vonal. Mindig sokszoros a hatás, ha gyerekek az áldozatok.

Erősebb a nyomozás leírása, de azért maguk  a nyomozók is (és ez a nyomatékosabb), és valamennyire a nyomozás alatt képbe került társadalmi tér is szerepet kapott a könyvben. A történet egy gyerekrablással kezdődik. Egy kislányt elrabolnak a vonatról, miközben az anyja leszáll telefonálni és a figyeléssel megbízott kalauz figyelmét elvonja egy incidens a másik fülkében.
Az üggyel a gyerekrablási nyomozásokban specialistának tartott Alex Recht felügyelőt, Peder Rydht és az újonc Fredrika Bergman bűnügyi elemzőt  bízzák meg. Nem könnyen találják meg a közös hangot, mert teljesen másképp és más tapasztalati szempontból vizsgálják a felszínre került szálakat, de az ügy brutalitása mindőjüket a maguk legjobb képességére sarkallja. Ezen felül Fredrikának még mint egyetlen nőnek ráadásul nem rendőrnek is kell bizonyítani a csapatban, hogy elismerjék a maga szakterületével hozott képességeit.
 Az elrabolt kislányt két nap múlva meg is találják, Megfosztva a ruháitól, a hajától a homlokán egy felirattal egy kórház parkolójában bukkannak rá. Sajnos már nem él.  Nagy erőkkel próbálnak a tettes után eredni, de nem könnyű, ha az áldozat hozzátartozóinak van titkolni valójuk és azt igyekeznek is titokban tartani. Aztán a nyomozás során kiderül, hogy nem is csak egy eltűnt kislányról van szó. Sorozatgyilkossal állnak szemben.

Ezzel az első könyvével letette a névjegyét Kristina Ohlsson a skandináv krimik erős mezőnyében.

2014. december 3.

J. D. Salinger: Zabhegyező

Rém érdekes ez a könyv.  Tényleg. csupa kamasz világlátás meg minden.
Azt mondják az okosok, hogy ez egy ilyen kultkönyv vagy mi.
Lehet, mert sokan mondják, akik mindig mondanak mindenféléről mindenfélét, szóval biztos igaz meg minden.
Nekem nem az. Lehet azért, mert én nem vagyok egy olyan krapek. (sőt krapek sem vagyok) De ettől még lehetne meg minden, de hát nem lett.  Ha viszont az lennék, akkor meglehet másképp lenne, mondjuk úgy, hogy ...

Én csak úgy élnék bele a világba, mert nem tudnám mit kezdjek azzal a sok mindennel amit mondanak, hogy kezdenem kellene vele valamit. Nem lenne  kedvem azokhoz, meg különben is hagyjanak már békén azokkal a dolgokkal. Rém utálnám ha nem utálhatnám azt, amit utálok, mert mások szeretik. Azért egy csomó mindent szeretnék, de nem lennék oda mindenért. Lennének fenemód jó dolgok meg minden, de azért lenne sok marhaság is, mint a színdarabok meg beszélgetni felnőttekkel. Azért volna pár csaj, aki nem lenne gáz még akkor sem, ha múzeumba jár meg ilyesmi. Mondjuk az indiános cuccokat  azokat lehetne  bírni, de például az öreg Columbust azt már annyira nem.  Na mindegy. 
Azért lennének fontos dolgok is, mint például egy  szarvasvadász sapka,  meg ott lennének a húgok. Őket sem utálná az ember, de hát ez tök normális, pedig ők is csajok, meg minden.

Pokoli dolog lenne ez, mert kénytelen lenne az ember gondolkodni az iskoláról, a szülőkről, a halálról, a világról meg minden. Elég hervasztó dolgok vannak, de jó esetben kinövi az ember, mert egyszer csak jön egy ménkű nagy eső, és ez most rém hülye dolognak hangzik, de ha bőrig ázik, a fene érti mért, de  mégiscsak boldog tud lenni az ember . És fura, de már nem is akarja utálni a dolgokat.

Talán valahogy így lenne. De nincs így, mert már én is abba a felnőtt kategóriába vagyok, akiket nagy valószínűséggel pont utálnék ha mégiscsak az lennék,  aki már nem vagyok, pedig nem is igaz, mert a képmutatás utálata az nem kinőhető. Meg az sem, hogy ragaszkodjunk ahhoz, amit fontosnak érzünk még akkor is, ha az néha eltörik. Akár mint egy olcsó bakelitlemez darabjai a kincsek közt megőrizve. Úgyhogy heló.
Na mentem.

Igazából ez nekem egy kicsit Loe-s volt, ami már csak azért is paradoxon, mert Loe akár a fia is lehetne Salingernek, de azért mégis, mert  hiába, hogy ezt már előbb olvastam, mert akkor még Loe sehol sem volt és különben is,  amikor azt (a Loe-t) olvastam ez eszembe jutott, de akkor nem írtam le csak most, úgyhogy ez most már így marad öregem. 
Ha utálod, ha nem.




2014. december 1.

Dragomán György:Máglya

A fehér király után a diktatórikus zárványból eljutott Dragomán irodalma egy posztdiktatórikus szakaszába a szabadságnak, amikor még nem igazán tud egy egész nép mit kezdeni a múlt szellemeivel és a jelen szabadkezével.
Nem valami különös nyelvi extremitás jellemzi a könyvet, de mégis olyan erővel bír a szöveg, ami ragadozó módjára kerített hatalmába olvasás közben.
Éppen a romániai rendszerváltás tragikus pillanatainak a szereplője  Emma, aki nem elég, hogy egyszerre veszíti el szüleit ebben az egyébként is terhelt időszakban, ami egyfelől a saját kamaszsága másfelől meg az országának az évtizedes borzalmakkal teli tragédia feldolgozása, az addig ismeretlen nagymamájához kerül, aki finoman szólva a saját közösségén belül is, de úgy a szó mágikus értelmében is egy nagyon furcsa asszony. A környezet amibe bele kell illeszkednie elég ellenséges, és ráadásul titokzatos is, mert a nagyszülei felé valami mély gyűlölet árad a múltjukból a jelenükre.
Már már a boszorkánysággal határos, ahogy a nagymama megnyitja Emma számára a lehetetlenségnek a  lehetséges határait.
Fura egy könyv, mert úgy mesél, hogy nagyrészt csak sejtet a titkos elhallgatásaival. A nagymama mesélései annyira meseszerűek, hogy szinte a mágikusság határát súrolják, amitől a valósága is kétségessé válik, főleg, hogy nincs is egy határozott lezárás vagy megfogható tanulság a történeteiben, mint ahogy magában a regényben sem, ha csak a ki nem mondott elejtett erős mondatokat, utalásokat   össze nem rakosgatja maga az olvasó a szabadságról, az önállóságról, a továbbhordozott bűnről és feloldozatlanságot feszítő dühről és a szabadon felhasználható szabadsággal,  iránymutatás nélkül mit kezdeni nem tudásról.

És a végén jegyezném meg, hogy a az Expander Dragománja már belengette ezt a történetet.