Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Hát kérem ezt kicsi híján abbahagytam. És micsoda hiba lett volna. Elég csekély a Kazinczy ismeretem a szokásos felvilágosult, korát megelőző  gondolkodó, szegény nemes és nyelvújítós címkén túl. Reméltem többet megtudok róla és a közvetlen koráról ebből a könyvből.

Egész jól indult a történet az Angelo Solimannal kötött barátságáról, aki kora tájidegen figurája volt, és az meg igencsak meghökkentő és fölöttébb metaforikus egy kép, sőt egyenesen mind a saját mind a megidézett kor végzete, ahogy egy ultraművelt, a világra érzékeny ember kitömve végzi a bámész tekintetek kereszttüzébe egy múzeum tárlójában. Az is szép ív, ahogy rámutat az író (PG), hogy minden a látszatnak van alárendelve, hisz mind Kazinczy a maga puritán megjelenésével, mind Angelo Soliman a bőrszínéhez kapcsolt előítéletekkel úgy járt kelt a puccos úri és a kor szerint felvilágosultnak magasztosított pöffeszkedő bécsi társadalmában, hogy kettejük fejében és értelmében több volt, mint az egész udvarban együttvéve, mégis ők számítottak barbárnak a külsőségeik miatt.

Aztán a kolerajárványról írottak jól mutatják a barbárságba torkolló babonaság és a tudomány a fejekbe fényt hozó kontrasztját, ami talán a legjobbam jellemzi a kort a régi begyöpösödötthöz való ragaszkodás és az újjal szembeni elutasítással kapcsolatban.  A világban már Rousso gondolkodott, míg itthon még cirkalmasan súlyos gondolatok nehezedtek a szellemre.

Bár vitatottak  Kazinczy törekvései a nyelvújítással kapcsolatban, (persze mit nem vitatunk manapság) de vitathatatlan, hogy az addig nehézkes stílust némileg felhígította és közhasznúvá tette az addig kisajátított nyelvet és a fordítások eredetihez hű szövegbe való átültetését magyar nyelvre is a nevéhez kötik.

Talán egy kicsit többet tudtam meg, mint szerettem volna arról a nem szűken adagolt másik regényvonalról, a minden lehető helyen és időben khm… kitömött barbarisszákról. Az rendben, hogy nem a korszak teszi a gerjedelmet, mert ugye az nyilvánvalóan naptárfüggetlen, na de hogy még a nagy nyelvújítónak sem sikerült valami frappáns kifejezéseket kreálni a szerelmezés meg a szerelemmentes üzekedős kedvtelés szakszavaira, az elég kontrasztos egy róla szóló könyvben.(ezt nem gondolom komolyan persze)  Bár amennyi elmélet létezik a szabadkőművességről, simán belefér az a botorság is, hogy a lányok és asszonyok mivel ki voltak zárva így próbáltak részesei lenni a páholynak. Beszivárogtak a férfijúi nyelveken vagy a gazdatestre konnektálódva bootolták magukba a titkosított rendszertudást.

Török Sophie  (aki mellesleg Babitsné névadója is) meséli a regényt, aki az  1700-1800-as évekből kivilágló, nagy műveltségű  női alak, méltó társa lehetett Kazinczynak - aki szintén bele-bele mesél a történetbe- és ha hihetünk a krónikáknak,  nagyrészt neki köszönhető a Kazinczyról átmentett mai, az irodalmi  jelentőségéhez mért kevéske ismeretünk.

Ezt a hiányt próbálja kitölteni Péterfy Gergely úgy, hogy a tankönyvi ábrázolásokat kiszínezve a felesége szemén keresztül emberközelivé hozza Kazinczyt.

Bár magam is nagy barbárja vagyok a nyelvi slendriánságoknak, amiért nyilván pokolra is fogok jutni, nem mehetek el a mellet,  ami viszont csúnya hiba, de nem feltétlenül az írójának róható fel, hogy a könyv hemzseg a nyelvtani bakiktól.

Egy erre erősen érzékeny kedves ismerősöm (Latinta) nem volt rest és hibajellel felcímkézve visszajuttatta a kiadónak a nyomtatott könyvet, ami úgy nézett ki a sok jelölő cetli miatt, mint egy szakdolgozat első munkaközi példánya.