2016. május 31.

Rick Yancey: Az ötödik hullám

Minden tök mencsi meg cukcsi. Apa mosdik, anya főz. Aztán jönnek a zidegenek és kivonják a vízbűl a zoxigént.  Villszmissz jobbhorga sehol, Katniss az éhezők viadalának a  harmadik részét forgatja éppen, de a Malvin a zosztálytársa vót, mielőtt kommandós lett harmadnapra. Yay van és minden űberfos. Isa por es homu vogymuk. És akkor teremté pöttyöstelcsiévát és hazafutásádámot a hatodik béből. A migráncs zombilucifer meg egyszer csak megjavul, mint zámbójimmi és sír a vállán kicsit. 


A lényeg a maci !!4!44!

Többet nem tok elmondani, kérem kaccsojja ki.




(Asszem nem vagyok normális, hogy végigolvastam)

2016. május 30.

napi idézet


(fontos! magamnak, hogy el ne felejtsem)

"Úgy kell barátként elfogadni a másik embert, ahogy van, még ha néhol nem is érted meg őt. Az okok, amiért szereted, lényegtelenné teszik azokat a dolgokat, amiket nem értesz. Nem kell megértened, s nem is kell ugyanúgy tenned, az ő életét élned. Ha igazán szereted, akkor úgy szereted, ahogy van, hiszen eleve ezért akartál a barátja lenni."




2016. május 26.

Umberto Eco: Mutatványszám

Kikönnyített összeesküvés elmélet és leleplezőregény Eco mestertől. Már a terjedelme is arra mutat ez egy light-os verzió, mert bár belecsap a lecsóba rendesen a Mussolini féle alaposan kiterjedt szálú és sokfelé mutató lennivagynemlennivel, azért mégis csak a nagyregénnyi szövegalaposságait itt kissé mellőzve, amolyan könnyen emészthető történetet rittyentett, amibe belefér többek közt a Vatikán, a CIA, fasiszták és az Argentin pampákon steak-ező Mussolini  korrelációja egy szintén csavarosan kifundált, busás pénzforrást biztosító, többrétegű és csavarokkal megturbózott, áttétes médiahekkel megkeretezve.

Félreértés ne essék, a szűkös terjedelem nem minőségromlást mutat, mert annak ellenére, hogy elmarad teszem azt a prágai temető terjedelmétől, nagyon is szerteágazó az információhalom, amit jó szokása szerint hatalmas adagokba ömleszt az olvasóra Eco. Hihetetlen nagy tudású és szuggesztíven átadni képes író, ember. (Volt. Ezt még mindig végtelen szomorúsággal írom le). Annyit nem keresgélek , informálódok, érdeklődök mindenfelől és persze tanulok egy egy elsőszándékból önszórakoztatónak szánt alkalommal, mint a könyvei olvasása közben. Nagy dumagép, de hiteles még a kamuja is.  El is szálltam volna a titkok és sejtetések özönében, ha nem lett volna Maia, aki simán egy egy megszólalásával visszarángat a valóságba a maga ironikus realitásával és jól használt komikumával. Persze ettől még az izgalmas  befejezés nagyon ott van. Mert az ott van! Hát hiába, ő volt az, akire nem volt igaz az a mondás, hogy aki nem tudja az tanítja. Tudta is, tanította is. Érdemes odafigyelni minden egyes könyvére, esszéire, cikkeire, bármire amit csak leírt, mondott, mert ha valaki komolyan veszi az irodalmat, pontosabban magát az írást, annak alap mind a regényei, mind az egyéb írásai, hiszen a legkisebb cikkei is tartalmazzák azt az Eco-esszenciát, amitől több lesz az, aki olvassa. 


Sajnálatos, hogy nem lesz több regény. Olyan veszteség ez jelen pillanatban ebben a típusú irodalmi szférában, amit meg sem közelít senki egyenlőre. (nem kedves rajongók, Ken Follet sem lóg be 3 kilométeres körzetébe sem!)

Nincs más hátra, várom a feltámadást vagy a reinkarnációt.

2016. május 23.

Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Érdekes az orosz lélek. Ezt az orosz irodalom régóta megerősítette bennem, de most Szvetlana Alekszijevics irodalmiassá nemesített interjúkötete, csak tovább mélyítette ezt a hitemet.
Nagyon megrázó riportokban mutatja meg, hogy hogyan élték meg az interjúalanyai a hosszú kommunistaterhes időszakot, a bekövetkezett változásokat és azok pozitív, negatív hatásait az egyes emberekre.
Egy szokásos társbérlet… Öt család lakott együtt, huszonhét ember. Egy konyha, egy vécé. Két szomszédasszony összebarátkozott, az egyiknek volt egy ötéves kislánya, a másik egyedülálló. A kommunákban szokás volt megfigyelni a szomszédokat. Hallgatózni. Az, akinek tíz négyetméter jutott, irigykedett arra, akinek huszonöt. Ilyen az élet… És egyszer csak egy éjjel eljött a >>fekete varjú<<. Az ötéves kislány édesanyját letartóztatták. Mielőtt elvitték volna, még oda tudott kiáltani a barátnőjének: >>Ha nem jövök vissza, vedd magadhoz a lányomat! Ne hagyd, hogy intézetbe vigyék!<< És a másik nő be is fogadta a gyereket. Ki is utaltak neki még egy szobát. A kislány egy idő után mamának szólította: >>Ánya mama<< Tizenhét év telt el és egyszer csak visszatért az igazi anya. Összevissza csókolta a barátnőjét. A mesék általában itt végződnek, de az életben másképp alakult. Nem volt happy end. Gorbacsov alatt, amikor megnyitották a levéltárakat, a lágerviselt nőtől megkérdezték, akarja-e látni az aktáját. Akarta. Megfogta a dossziét, kinyitotta. A feljelentés ott volt az elején. A szomszédasszony… >>Ánya mama<<. Ő volt a feljelentő. Ki érti ezt? Én nem. És ez a nő sem volt képes felfogni. Hazament és felakasztotta magát.
Ami megdöbbentő, hogy inkább az idősebb, az életük nagyobb részét abban az utópisztikus eszme által elnyomott,  információ és lehetőséghiányokkal, mindenféle ma már természetesnek tetsző életminőségjavtó dolgokat nélkülőző és ideológiákkal alátámasztott sorsrontó időszakban élt emberek miképpen gondolnak vissza arra az időszakra. Miképpen nosztalgiáznak azon, ami beszűkítette , ellehetetlenítette  a méltó életet élhető éveiket.
Rejtelmes valami az orosz ember lelke… Már régóta próbálják megfejteni a titkát. Ezért olvassák Dosztojevszkijt.“
Többnyire ezek az emberek szólalnak meg a kötetben, de bepillantást mutat arra a rétegre is, akik ugyan úgy nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt szabadsággal, mert semmi előzetes hagyományt már nem ismernek erre vonatkozóan, viszont a maguk interpretációjában a hirtelen a peresztrojka által enyhült nyomást nem tudják kezelni és átveszi felettük az irányítást az addigi tárgyi nélkülözéseket megváltó anyagi halmozás. Összetévesztve a szabadságot a haszonszerzéssel, és az azzal való javak megszerzésével. Megtagadva mindent, amit addig vallottak, eltagadva a sokszor rendszerhű addigi életvitelüket.
„Az orosz embernek olyan a szabadság, mint majomnak a szemüveg. Nem tudja, mihez kezdjen vele.“
De a könyv nem csak róluk szól, hanem mindazokról, akik tényleg nem tudtak mit kezdeni azzal, amit úgy neveznek hogy szabasdág.
„…a szabadság az […], amikor úgy élhetsz, hogy eszedbe se jusson a szabadság. A szabadság a normális állapot.“
 Peresztrojka? Meg éljen a szabadság? Na de az mi az? Kóla meg farmer? Vagy árúbőség, amihez csak az jut hozzá, aki jókor tagadta meg a múltját, jókor volt jó helyen, kihasználva azokat akik nem ügyeskedtek?
Nagyon megrázó az, ahogy olvasás közben beúsznak az áthallások a hazai viszonyokra. Persze messze nem volt olyan vonalas a szocializmus nálunk, mint az úgynevezett szovjet unióban, de a mérték nem enyhíti a fájó párhuzamot. 
"A kommunizmus olyan, mint a szesztilalom: nem rossz ötlet, csak nem működik."
Főleg, hogy olykor olyan érzésem volt, ennek az átmeneti káosznak még egyáltalán nincs vége, hisz itt vannak azok közül is néhányan, még összerezzentek egy fékcsikorgástól és itt vannak azok is, akik őszintén elhitték, van egyenlőség, testvériség , népek barátsága . Sőt azok is, akik hittek a nagy centralizált közjóban, az oroszok felsőbbrendűségében a maguk alá gyűrt népek kárára, meg azok is, akik alól kifutott a biztosnak vélt talaj és nem tudtak beilleszkedni, igaz nem is kellettek sehová ebben az „új” világban.

Szomorú olvasni, hogy azok, akiknek eleresztették a kezét, hogyan  sírják vissza Sztálint. Fájdalmas azzal szembesülni, hogy ha az aktuális hatalmi érdek úgy diktálja  kimosdatnak mindent és mindenkit abból, ami miatt egy sokévtizedig rettegésben és nyomorban tartott nép bátrabbik része fellázadt. Hogy ugyan azok az ideák kiszolgálói lógatják a lábukat a kényelemben, dőzsölnek azok kárán, akiket éppen ők pofoztak, majd  lázítottak és végül miután megszerezték az új hatalmat a bátor kiállásukkal, egyszerűen magukra hagytak.
"A halálon kívül mindent túl lehet élni."
A könyv nem szűri az interjúalanyokat, egyaránt megszólaltat jókat és rosszakarat , nyerteseket és veszteseket becsapókat és becsapottakat. Minden oldalt képvisel egy egy interjú. Vannak benne személyes tragédiák és társadalmi  bomlások, egyéni élet összeomlás és nemzeti öntudatra ébredés vagy éppen hite vesztés.
 "Mi értelme lecserélni a kormányt, ha mi magunk nem változunk?"
Igaz az Utópia hangjai  regényfolyamából csak ezt a könyvet olvastam most el, de ha hozzájutok, mindenképpen elolvasom a többit is, mert így kell megírni egy korszakot. Alulról megvilágítva, személyes merítéseken keresztül, hogy aztán egy valóságos képet alkosson, ami elemekre épülve rakja össze a nagyobb szögből való rálátást, és nem egy személytelen összegzést állít fel a kitudja mi szerint kielemzett konkluzív képről. Kiváltképp fontos ebben a könyvben, hogy széles körben merít Szvetlana… . Megszólal a kisember, a kisember nyúzója, a becsületes ember, a csibész, a bűnös, a fiatal az idős, az orosz, a szovjet által beszippantott több tagköztársaságból a kommunizmust támogató és a nagy közös barátságból nem kérő is. Megszólal a szerelmes, a csalódott, az értelmiségi, a kétkezi …  A hős, a megalkuvó, a bátor és a gyáva,  aki tett valamit és aki csak tudta, hogy tenni kéne, de a konyhafilozófiánál nem jutott tovább... 

A szovjet maga egy nagy olvasztótégely. Nem csak a népeké, hanem az elveké, a lehetőségeké  a vezérvonallá címkézett  korszakoké.
Egy valamiben azonban megegyezik a könyvben szereplő mindenféle lelki, szellemi és ideológiai identitással és felsőirányításúeszme függő korban élő interjúalany. Mégpedig abban, hogy mindenki áldozatnak tartja magát. Ki a háborúnak, ki a békének, ki a kommunizmusnak, ki a reformoknak, ki a demokráciának (már amilyen ott van) ki az önkénynek, ki Sztálinnak , ki Gorbacsovnak, Jelcinnek és ki Putyinnak…  na ebben nagyon jól tudják pozicionálni egységesen magukat a megszólaltatottak. Áldozatnak lenni minden körülmények között. 

Félelmetesen realista könyv.  És persze magam részéről köszi a Svéd Királyi Tudományos Akadémiának , hogy felhívta rá a figyelmemet.

2016. május 19.

M.C. Beaton: Hamish Macbeth és a torkos társkereső


(Hamish Macbeth 8.)

Navégre. (Bődületes spoiler jön most, de ugyan már kérem. Úgyis mindenki erre várt) Így a nyolcadik részben végre megcsókolja Hamish Priscillát. Persze elég nyomi módon, mert nem is úúúgy csak olyan izémódon, igazából nem is ér… na de azért na! Hát tulajdonképpen ez volt a legemlítésre méltóbb ebben a részben ,mert ugyan kinyírnak egy végtelenül bosszantó vénlányt, meg van benne lóvéhajkurász társkeresés, csámcsogva zabálás, szegény unokahúg,  meg elhangzik a rendőrfőnökné asszonyság bölcselete, miszerint Hamish mit tököl, kérje már meg Priscillát, rajtuk kívül úgyis mindenki tudja, hogy az lesz a vége, de ez még nem az a rész,  viszont mint ahogy minden részben itt is  az van, hogy lebukik a gyilkos, természetesen a kedvenc falusi rendőrünk leleményességének köszönhetően, de a gyilok és a gyilkoló nemszeretése ellenére mégis jobban utálja mindenki az áldozatot. Mondjuk jogosan, mert tényleg egy dög.(volt) 
Végre beég a főnökük előtt a naggggyonszemét Blair felügyelő és Hamish alanyi jogon kapja a megérdemelt dicséretet, ami valljuk be nem esik neki rosszul, kivéve a vele járó jutalom, miszerint kap egy segédet, aki beköltözik az addigi nyugis agglegény rendőrlakásba. 
Na hogy hogyan lesz ebből tervezett csajozós este, azt nem tudom, de érdeklődve várom a folytatást.

2016. május 17.

napi haiku

Annyi történet
van, ahányan elmondják
- és mind érvényes.


Boldog szülinapot Fodor Ákos

2016. május 5.

Forgách András: Valami fiatal szélhámos


Eléggé megijesztett az előszó . Jaj! Mondom itt valami direkt extravagancia következik és ez a legkevesebb esetben sikerül extravagánsra.

Aztán szép lassan megnyugodtam. Az is hozzátartozik, hogy valaki és jó nagy vével értendő, tavaly a Vörösmarty téren, amikor megkérdezte milyen könyveket akarok venni, mindre bólogatott, kivéve erre, mert hogy szerinte ez nem igazán jó könyv. Úgy általában hittem neki, mert értő volt a véleménye, adtam a szavára, nem is vettem meg. Persze úgy könnyű nemvenni valamit, ha mellette meg van bőség, és hát a Vörösmartyn ha valami van, akkor könyvbőség ugye... Igaza volt. persze nem abban, hogy ez nem jó könyv, mert ez így nem jó definíció. lehetne mérlegelni, szálazgatni novellánként és jutna , maradna is érv, de most és általában véve nem így olvasok. Abban volt igaza, hogy akkor ne vegyem meg. Persze ez ilyen utólagos igazolás. Kellett egy kis idő, hogy igazán megkívánjam ezt a könyvet. És most, hogy ezt így leírtam, azt is érzem, hogy a kezdő fenti jaj, kicsit ennek is szólt, mert ahhoz, hogy egy nemajánlást feltörjön az olvasókedv, ahhoz nagyon jól kell elkezdeni a könyvet. Hát így az ijedelem kicsit meg is volt előalapozva azzal a z előszó direktsutasággal, de aztán ahogy továbbhaladtam, mint fentebb mondottam, megnyugodtam.   Ez “csak” a Forgách, ahogy szeretem. Olyan novellásan, olyan groteszkül, olyan jajnemistudom, és természetesen egy egy olvasógyomortáji mélyütés után, olyan agyontudnámütni módon landolt bennem a szöveg.  Most a 12 nőt had ne citáljam ide, bár lehetne, de minek. Ez a duplája. Számszakilag is meg odahatékonyságban is. Ne kafkázzunk kérem. Nincs itt semmi kafkázni való. Lehet oszolni emberek.  Fogjon mindenki egy neki tetsző darabot ebből és vigye önálló hírét, mondja el, hogy forgáchnyira miszlikelve, alanyi jogon is lehet röviden is alányesni a kiszámíthatónak meg a beszámíthatónak. Mert ez számít és nem a kihezképest. (naja, mondom ezt úgy, hogy fogalmam sincs mennyire nyes alá egy író lelkének vagy egójának egy kafkázás. Mindegy, én makacsul úgy hiszem, biztos van az az önkalibratív pont, amikor már inkább nem. Ha tévedek, elnézést minden kafkaköpönyegben melegedőtől, dehogy is akarnám kiebrudalni belőle, csak ... na hagyjuk)

Szóval olyanok ezek a rövidek, mégiscsak ahogy az elején gondoltam, csak éppen másképp jaj! Nem ó jaj, hanem jó jaj.
Áh, nem megyek bele a részletekbe, majd rájössz ha aprólékos módon leltárba veszed olvasás közben, hogy teszem azt egy követ minden köve követ. Kivéve ha őt követik. Vagy megtudod, hogy a legszebb az, ami nincs.  És hogy ott élned, de inkább halnod kell. Minden nap, míg a halál el nem áraszt.  És mi van, ha a saját fotódon nem te vagy . Vagy de, vagy mittodte.  
Tovább is van. Mondjam még?  Mondanám, de az én mesém is tovább tartott volna, ha Forgách András nem írta volna meg sokkal de sokkal jobban. Mert ugyan jobb.(hogy jövök én ide) Mert ugyan behúz a történetbe.(ha csak így nem jövök ide) Mert ugyan néha kifutsz a végére a vége előtt, már amelyiknek van vége ugye, mert még az sem mindig. Kicsit kóválygunk, kicsit bámészkodunk majd ha van kiút kijutunk, ha meg nincs egy elegáns mozdulattal legyintve kilépünk ott, ahol éppen van egy kis rés. Mert egy kis rés azért itt –ott akad a szövegben, de hát azt tudjuk, hogy résletekben van a lényegvesztés. Már amennyiben van lényeg. Mert ahol lényeg van, ott … ott.. ööö… ott van lényeg. Na,hagyjuk.

Hajrá! Vesd bele magad a mesés kegyetlenségig fokozott csoda, kusza 24 fenekű valóságába, és majd megtudod miről beszélek, amikor azt mondom, hogy ... (lásd fentebb)

2016. május 2.

Háy János: Háyland

prológ: ne ijedj meg, ha sok neked a manóbetű akkor görgess le. de azért én a helyedben előbb mindenképpen a manóbetűvel próbálkoznék, mert hát azért na... érted.
Na figyi, akkor mondom miért:

Ez a könyv különösen azért jó szerintem, mert vannak benne mindenféle szomorúmanóságok, angyalságok, ördöngösségek pálcikaHáylandiából. Na ezért jó.
 Szerintem. 

Meg mert benne van a kerítés mögül leskelődő szomorúmanó, ami a kedvencem. Nem tudom miért pont ez, de pont ez. Ezért.


És még van benne az is, ahogy a hagyományos szomorúmanó költő megbirkózik a versel. A vers egyébként nagyon szórakoztató , tanulságos és megható is egyben, de csak azoknak, akik olvasnak szomorúmanóul. Itt egy általam kiemelt részlet, ahol a szomorúmanó költő karakterábrázolással kűzd:
            
       "  ^l^  °^°  •;•  [*;*]  <(^-^)> "
na ugyehogy?!
 Ezt nem is bontanám ki jobban, mert akinek van hozzá szeme és lelke az pontosan látja, tudja, érzi. 
Szerintem.
Hát ezekért jó ez a könyv  és persze az, hogy itt aztán minden annyira egyértelmű, hogy fölösleges is tovább ragozni. Ez ilyen. egyszerűen csak manós.  Jó és kész!


Love

Aki így olvasta annak jár egy manómosoly:  :)


Ez meg azoknak, akik egyáltalán nem tudnak szomorúmanóul olvasni: itt egy fordítószemüveg : fO-Of 

Ez a könyv különösen azért jó szerintem, mert vannak benne mindenféle szomorúmanóságok, angyalságok, ördöngősségek pálcikaHáylandiából. Na ezért jó.
 Szerintem. 

Meg mert benne van a kerítés mögül leskelődő szomorúmanó, ami a kedvencem. Nem tudom miért pont ez, de pont ez. Ezért.

És még van benne az is ahogy a hagyományos szomorúmanó költő megbirkózik a versel. A vers egyébként nagyon szórakoztató , tanulságos és megható is egyben, de csak azoknak, akik olvasnak szomorúmanóul. Itt egy általam kiemelt részlet, ahol a szomorúmanó költő karakterábrázolással kűzd:

             "  ^l^  °^°  •;•  [*;*]  <(^-^)> "

Naugyehogy?!

Ezt nem is bontanám ki jobban, mert akinek van hozzá szeme és lelke az pontosan látja, tudja, érzi. 
Szerintem.


Hát ezekért jó ez a könyv  és persze az, hogy itt aztán minden annyira egyértelmű, hogy fölösleges is tovább ragozni. Ez ilyen. egyszerűen csak manós.  Jó és kész!


Love