Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink

Érdekes az orosz lélek. Ezt az orosz irodalom régóta megerősítette bennem, de most Szvetlana Alekszijevics irodalmiassá nemesített interjúkötete, csak tovább mélyítette ezt a hitemet.

Nagyon megrázó riportokban mutatja meg, hogy hogyan élték meg az interjúalanyai a hosszú kommunistaterhes időszakot, a bekövetkezett változásokat és azok pozitív, negatív hatásait az egyes emberekre.

Egy szokásos társbérlet… Öt család lakott együtt, huszonhét ember. Egy konyha, egy vécé. Két szomszédasszony összebarátkozott, az egyiknek volt egy ötéves kislánya, a másik egyedülálló. A kommunákban szokás volt megfigyelni a szomszédokat. Hallgatózni. Az, akinek tíz négyetméter jutott, irigykedett arra, akinek huszonöt. Ilyen az élet… És egyszer csak egy éjjel eljött a >>fekete varjú<<. Az ötéves kislány édesanyját letartóztatták. Mielőtt elvitték volna, még oda tudott kiáltani a barátnőjének: >>Ha nem jövök vissza, vedd magadhoz a lányomat! Ne hagyd, hogy intézetbe vigyék!<< És a másik nő be is fogadta a gyereket. Ki is utaltak neki még egy szobát. A kislány egy idő után mamának szólította: >>Ánya mama<< Tizenhét év telt el és egyszer csak visszatért az igazi anya. Összevissza csókolta a barátnőjét. A mesék általában itt végződnek, de az életben másképp alakult. Nem volt happy end. Gorbacsov alatt, amikor megnyitották a levéltárakat, a lágerviselt nőtől megkérdezték, akarja-e látni az aktáját. Akarta. Megfogta a dossziét, kinyitotta. A feljelentés ott volt az elején. A szomszédasszony… >>Ánya mama<<. Ő volt a feljelentő. Ki érti ezt? Én nem. És ez a nő sem volt képes felfogni. Hazament és felakasztotta magát.

Ami megdöbbentő, hogy inkább az idősebb, az életük nagyobb részét abban az utópisztikus eszme által elnyomott,  információ és lehetőséghiányokkal, mindenféle ma már természetesnek tetsző életminőségjavtó dolgokat nélkülőző és ideológiákkal alátámasztott sorsrontó időszakban élt emberek miképpen gondolnak vissza arra az időszakra. Miképpen nosztalgiáznak azon, ami beszűkítette , ellehetetlenítette  a méltó életet élhető éveiket.

„ Rejtelmes valami az orosz ember lelke… Már régóta próbálják megfejteni a titkát. Ezért olvassák Dosztojevszkijt.“

Többnyire ezek az emberek szólalnak meg a kötetben, de bepillantást mutat arra a rétegre is, akik ugyan úgy nem tudnak mit kezdeni a rájuk szakadt szabadsággal, mert semmi előzetes hagyományt már nem ismernek erre vonatkozóan, viszont a maguk interpretációjában a hirtelen a peresztrojka által enyhült nyomást nem tudják kezelni és átveszi felettük az irányítást az addigi tárgyi nélkülözéseket megváltó anyagi halmozás. Összetévesztve a szabadságot a haszonszerzéssel, és az azzal való javak megszerzésével. Megtagadva mindent, amit addig vallottak, eltagadva a sokszor rendszerhű addigi életvitelüket.

„Az orosz embernek olyan a szabadság, mint majomnak a szemüveg. Nem tudja, mihez kezdjen vele.“

De a könyv nem csak róluk szól, hanem mindazokról, akik tényleg nem tudtak mit kezdeni azzal, amit úgy neveznek hogy szabasdág.

„…a szabadság az […], amikor úgy élhetsz, hogy eszedbe se jusson a szabadság. A szabadság a normális állapot.“

 Peresztrojka? Meg éljen a szabadság? Na de az mi az? Kóla meg farmer? Vagy árúbőség, amihez csak az jut hozzá, aki jókor tagadta meg a múltját, jókor volt jó helyen, kihasználva azokat akik nem ügyeskedtek?

Nagyon megrázó az, ahogy olvasás közben beúsznak az áthallások a hazai viszonyokra. Persze messze nem volt olyan vonalas a szocializmus nálunk, mint az úgynevezett szovjet unióban, de a mérték nem enyhíti a fájó párhuzamot. 

"A kommunizmus olyan, mint a szesztilalom: nem rossz ötlet, csak nem működik."

Főleg, hogy olykor olyan érzésem volt, ennek az átmeneti káosznak még egyáltalán nincs vége, hisz itt vannak azok közül is néhányan, még összerezzentek egy fékcsikorgástól és itt vannak azok is, akik őszintén elhitték, van egyenlőség, testvériség , népek barátsága . Sőt azok is, akik hittek a nagy centralizált közjóban, az oroszok felsőbbrendűségében a maguk alá gyűrt népek kárára, meg azok is, akik alól kifutott a biztosnak vélt talaj és nem tudtak beilleszkedni, igaz nem is kellettek sehová ebben az „új” világban.

Szomorú olvasni, hogy azok, akiknek eleresztették a kezét, hogyan  sírják vissza Sztálint. Fájdalmas azzal szembesülni, hogy ha az aktuális hatalmi érdek úgy diktálja  kimosdatnak mindent és mindenkit abból, ami miatt egy sokévtizedig rettegésben és nyomorban tartott nép bátrabbik része fellázadt. Hogy ugyan azok az ideák kiszolgálói lógatják a lábukat a kényelemben, dőzsölnek azok kárán, akiket éppen ők pofoztak, majd  lázítottak és végül miután megszerezték az új hatalmat a bátor kiállásukkal, egyszerűen magukra hagytak.

"A halálon kívül mindent túl lehet élni."

A könyv nem szűri az interjúalanyokat, egyaránt megszólaltat jókat és rosszakarat , nyerteseket és veszteseket becsapókat és becsapottakat. Minden oldalt képvisel egy egy interjú. Vannak benne személyes tragédiák és társadalmi  bomlások, egyéni élet összeomlás és nemzeti öntudatra ébredés vagy éppen hite vesztés.

 "Mi értelme lecserélni a kormányt, ha mi magunk nem változunk?"

Igaz az Utópia hangjai  regényfolyamából csak ezt a könyvet olvastam most el, de ha hozzájutok, mindenképpen elolvasom a többit is, mert így kell megírni egy korszakot. Alulról megvilágítva, személyes merítéseken keresztül, hogy aztán egy valóságos képet alkosson, ami elemekre épülve rakja össze a nagyobb szögből való rálátást, és nem egy személytelen összegzést állít fel a kitudja mi szerint kielemzett konkluzív képről. Kiváltképp fontos ebben a könyvben, hogy széles körben merít Szvetlana… . Megszólal a kisember, a kisember nyúzója, a becsületes ember, a csibész, a bűnös, a fiatal az idős, az orosz, a szovjet által beszippantott több tagköztársaságból a kommunizmust támogató és a nagy közös barátságból nem kérő is. Megszólal a szerelmes, a csalódott, az értelmiségi, a kétkezi …  A hős, a megalkuvó, a bátor és a gyáva,  aki tett valamit és aki csak tudta, hogy tenni kéne, de a konyhafilozófiánál nem jutott tovább... 

A szovjet maga egy nagy olvasztótégely. Nem csak a népeké, hanem az elveké, a lehetőségeké  a vezérvonallá címkézett  korszakoké.

Egy valamiben azonban megegyezik a könyvben szereplő mindenféle lelki, szellemi és ideológiai identitással és felsőirányításúeszme függő korban élő interjúalany. Mégpedig abban, hogy mindenki áldozatnak tartja magát. Ki a háborúnak, ki a békének, ki a kommunizmusnak, ki a reformoknak, ki a demokráciának (már amilyen ott van) ki az önkénynek, ki Sztálinnak , ki Gorbacsovnak, Jelcinnek és ki Putyinnak…  na ebben nagyon jól tudják pozicionálni egységesen magukat a megszólaltatottak. Áldozatnak lenni minden körülmények között. 

Félelmetesen realista könyv.  És persze magam részéről köszi a Svéd Királyi Tudományos Akadémiának , hogy felhívta rá a figyelmemet.