A fehér király után a diktatórikus zárványból eljutott
Dragomán irodalma egy posztdiktatórikus szakaszába a szabadságnak, amikor még
nem igazán tud egy egész nép mit kezdeni a múlt szellemeivel és a jelen szabadkezével.
Nem valami különös nyelvi extremitás jellemzi a könyvet, de mégis
olyan erővel bír a szöveg, ami ragadozó módjára kerített hatalmába olvasás
közben.
Éppen a romániai rendszerváltás tragikus pillanatainak a
szereplője Emma, aki nem elég, hogy
egyszerre veszíti el szüleit ebben az egyébként is terhelt időszakban, ami egyfelől
a saját kamaszsága másfelől meg az országának az évtizedes borzalmakkal teli tragédia
feldolgozása, az addig ismeretlen nagymamájához kerül, aki finoman szólva a
saját közösségén belül is, de úgy a szó mágikus értelmében is egy nagyon furcsa
asszony. A környezet amibe bele kell illeszkednie elég ellenséges, és ráadásul
titokzatos is, mert a nagyszülei felé valami mély gyűlölet árad a múltjukból a
jelenükre.
Már már a boszorkánysággal határos, ahogy a nagymama
megnyitja Emma számára a lehetetlenségnek a lehetséges határait.
Fura egy könyv, mert úgy mesél, hogy nagyrészt csak sejtet a
titkos elhallgatásaival. A nagymama mesélései annyira meseszerűek, hogy szinte
a mágikusság határát súrolják, amitől a valósága is kétségessé válik, főleg,
hogy nincs is egy határozott lezárás vagy megfogható tanulság a történeteiben,
mint ahogy magában a regényben sem, ha csak a ki nem mondott elejtett erős mondatokat,
utalásokat össze nem rakosgatja maga az olvasó a szabadságról,
az önállóságról, a továbbhordozott bűnről és feloldozatlanságot feszítő dühről
és a szabadon felhasználható szabadsággal, iránymutatás nélkül mit kezdeni nem tudásról.
És a végén jegyezném meg, hogy a az Expander Dragománja már belengette ezt a történetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése