2014. december 1.

Dragomán György:Máglya

A fehér király után a diktatórikus zárványból eljutott Dragomán irodalma egy posztdiktatórikus szakaszába a szabadságnak, amikor még nem igazán tud egy egész nép mit kezdeni a múlt szellemeivel és a jelen szabadkezével.
Nem valami különös nyelvi extremitás jellemzi a könyvet, de mégis olyan erővel bír a szöveg, ami ragadozó módjára kerített hatalmába olvasás közben.
Éppen a romániai rendszerváltás tragikus pillanatainak a szereplője  Emma, aki nem elég, hogy egyszerre veszíti el szüleit ebben az egyébként is terhelt időszakban, ami egyfelől a saját kamaszsága másfelől meg az országának az évtizedes borzalmakkal teli tragédia feldolgozása, az addig ismeretlen nagymamájához kerül, aki finoman szólva a saját közösségén belül is, de úgy a szó mágikus értelmében is egy nagyon furcsa asszony. A környezet amibe bele kell illeszkednie elég ellenséges, és ráadásul titokzatos is, mert a nagyszülei felé valami mély gyűlölet árad a múltjukból a jelenükre.
Már már a boszorkánysággal határos, ahogy a nagymama megnyitja Emma számára a lehetetlenségnek a  lehetséges határait.
Fura egy könyv, mert úgy mesél, hogy nagyrészt csak sejtet a titkos elhallgatásaival. A nagymama mesélései annyira meseszerűek, hogy szinte a mágikusság határát súrolják, amitől a valósága is kétségessé válik, főleg, hogy nincs is egy határozott lezárás vagy megfogható tanulság a történeteiben, mint ahogy magában a regényben sem, ha csak a ki nem mondott elejtett erős mondatokat, utalásokat   össze nem rakosgatja maga az olvasó a szabadságról, az önállóságról, a továbbhordozott bűnről és feloldozatlanságot feszítő dühről és a szabadon felhasználható szabadsággal,  iránymutatás nélkül mit kezdeni nem tudásról.

És a végén jegyezném meg, hogy a az Expander Dragománja már belengette ezt a történetet.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése