könyvhatározó játék három felvonásban /2

Szóval ott maradt abba, hogy mese.  Illetve dehogy maradt abba, mert a mese az kell. Minden korban és mindig. Csak a minőség változik. Az állathangutánzósokat felváltotta az emberutánzós állatsereglet. Mint Lázár Ervint Kerekerdejéből Mikkamakkáék és innentől minden fontos mondat úgy teljesedett filozófiai magasságokba, hogy Döm Dödöm. És Jött a Csillagmajor és a Fehér tigris.  Csukás Süsü bájosan bugyuta üdvözöllekjei, Mirr-Miurr ,  Gombóc Artúr és hát az örök lúzer, de imádni való fagyiárús Bagaméri. 

Hát ezeken a meséken keresztül elkezdtem érteni a tanokat, az iróniát, a szatírát meg a paródiát is, úgyhogy beköszöntött Aesophus, az  Örkénykorszak és a pad alatt rejtegetett  Rejtő. Csak hát úgy nehéz titkosolvasni matekórán, ha látszólag a szögfügvény definícióján felröhög az ember. Rengeteg könyvemet kobozták el, viszont kaptam helyettük  iskolai egyperceseket. Úgynevezett ellenőrzőkönyvbeírást. Némelyik túltett Örkényen de még Fülig Jimmyn is. Aztán év végén egy halom Rejtőt és jópár Agatha Christie-t vihettem vissza az otthoni polcra.

Majd megszálltak az oroszok. Dosztojevszkij Mihály  és persze jöttek a németek, Thomas Mannal az élen. Nem is tudom melyik volt, aki nagyobb hatással volt rám. Még a Bibliát is miattuk olvasgattam, forgattam. 

Felőlem mondhatták, hogy Kerouac meg Hoppárézimi. Ugyan megvolt mindkettő, de nem botladoztam velük az úton, mert úgy világított a két klaszikuslámpas, hogy mint a szúnyog a fényre röpültem egyikről a másikra és szívtam a vénájukat ameddig csak degeszre nem lakmároztam magam. (nem, nem voltam fonottcopfos-szemüveges!) Érdekes, hogy janeaustin és pompomlányai  már akkor sem tudtak lekötni,  inkább Szabó Magda, de még inkább Poe, Mark Twain és Vonnegut. 

 Olykor Hemingway, Fitzgerald és persze King is bekukkantott amerikából, de ők inkább akkoriban még csak amolyan vendégnek számítottak az öreg kontinensiek között.

   Ez időtájt rugdosott  seggbe komolyabban a versláb. Bár a gyerekversek amolyan altató. nyugtató zeneként anyámtól beléméneklődtek, de lassan elhagytam anyám ritmusát és megszólaltak a magam hangján a költők.  Igaz nem szerettem, ha köteleztek rá, hogy makogjak vissza egy egy tananyagbelit, főleg nem , ha az azt gondolta a költő féle előírottat várták el tőlem ,  de ha Weöres vagy Ady szólított meg, hát velük izzítottam a galagonyát a héjanász idején az avaron. Itt lehetne a sort növelni a nagyjaimmal ahogy én is nyíltam, nyílt a versablakom velem együtt és elfért benne J.A. Petri, de Pilinszky, Dylan és Allen Ginsberg is. És itt meg kell említsem Hobót, aki sokszor húzott ki a szarból, amikor verstanulást pontozták az iskolaketrecben.

Majd jöt a sznob korszak. De ennek is volt haszna, mert bár Platón, Voltaire, Heidegger, Kant, Nietzsche, Hesse, Freud, (hűmennyinémet) Popper Luxelvira és Feldmár (ő nem is könyvformában akkor még , és később meg is orroltam rá, de azóta rehabon van nálam egy egy jó gondolatával) , Lao-ce, (majd kicsit irodalmasodva) Konrád Lorenz, Huxley, Proust és Kundera  majd Borges kiszorította a klasszikus szépirodalmat egy időre, de  így ismertem meg például Hamvas Bélát. Amiért örök hálával tartozok egy pár évvel idősebb, akkor kezdő  bölcsészbarátomnak, aki azt mondta nekem, te ehhez még túl fiatal vagy. Naná hogy rávetettem magam.

És ahogy telítődtem a “magvas tanokkal” elbillent bennem a mérleg, így  szép lassan visszalopakodott az irodalom is a magyar klasszikusokkal. Móricz tanított meg magyarul olvasni. Mikszáth meg jó palócul. Tóth Árpád, Márai és Ottlik által pedig magyarul  gondolkodva. Jókaival kicsit romantikussá szelídültem.  (Igaz-  és itt a zárójel csak amolyan erősítő-, Karinthy kicsit szétröhögte nekem ezt a szegmenst, de ahogy ő röhögtetni tudott, nem röhögtet úgy azóta sem senki. És arról nem is szólva, hogy ha ő nincs, Micimackó a fasorba sincs nálam. Így viszont örök szerelem. ) Aztán Shakespeare-től meg megtudtam, hogy a dráma nem is akkora dráma, sőt! Nem kell megrettenni egy egy királygyiloktól, vagy halva született szerelemtől, mert a mester tolla az úgy surrant nem csak a kacagtató vígságok de a rémdrámák  között is, hogy a mai napig színházrajongó emberré olvastatott.  

Na  itt meg kell állnom, mert ugyan ott vannak még a franciák Flauberttel és Zolával az élen, de nem élek vissza a szabadkézzel, amit közben kaptam a játékmestertől, így csak annyit még, mint meghatározó könyvélmény, és most csöppet visszalépek az időben, hogy olyan kilenc körül lehettem amikor anyámmal párhuzamosan olvastam a Nana-t. Ő nappal, én titokban. Persze nem éppen jó korban voltam hozzá, de hát van e izgalmasabb annál, hogy anyám könyvét olvasom, ami nem is nekem való még.

Van. A gojkómitich Winettou. De azt már csak akkor tudtam, amikor mindkettőt kiolvastam.

Hú mennyi minden eszembe jutott még, de ezt a kiskamaszból kisfelnőttbe hajló és bele- belelógó korszakot most bezárom, és a következő nagyfelnőttlétbe (höhö) való magam átolvasását hagyom a harmadikba.

Kérem maradjanak velünk. Reklám után visszajövünk.