Muriel Barbery: Ínyencrapszódia

Kicsit elkalandozok már rögtön az elején, de azért a könyvről is fog szólni, csak előbb a továbbgondolás, mert közben eszembe jutott az is, hogy nem is olyan hülye kérdés,  hogy olvasnál e életed utolsó napján. Na de tényleg. Minek is túlspilázni az utolsó órákat. Nem lehet minden elszalasztottat utolérni, elcseszettet rendbe tenni, kihagyottat bepótolni. Minek görcsösen beteljesíteni a beteljesítetleneket, elmondani az elmondhatatlant. Gondolj arra melyik vers tetszik a legjobban és élvezd szótagonként a szavait, játssz a rímeivel. Találd meg azt az ízt, ami a legjobban eltöltött a gasztrocsodával, és eközben eszedbe fog jutni, visszalopakodik beléd az, amit elveszettnek hiszel vagy észrevétlenül haladtál el mellette. Inkább egy szép dallam, ami neked szép. Na ez a valami, nem a világbéke. Az meg, hogy a környezeted is végigjátssza a maga zenéjét, ahol a hangszer te magad vagy? Hát reméld, hogy szépen szólsz. Ha valahol elpattant a húrod, ha kitört egy billentyűd vagy ha menetközben elcsúsztak a tiszta hangjaid…. ennyi. Vége a próbajátéknak. Akkor már úgysem tudsz felhangolódni. Fals hangokat hagysz magad után. Mint a könyv főszereplője Pierre Athens, aki egy odakozmált hülye pöcs amúgy, és mivel többre becsül egy marinírozott tojást, mint a körülötte élőket, hát pont úgy is gondolnak rá a „szerettei” mint egy záptojásra. Kivéve, akik függővé váltak a ridegségnek a vonzásában. 
Sok minden párhuzamot tudnék ehhez a könyvhöz rendelni, (tán van is ilyen szerzői szándék vele) mert vitathatatlan, hogy van benne potenciál mind az élet élhető minősége vagy túldimenzionáltan elrugaszkodott magasságai tekintetében, esetleg a kapcsolatok kölcsönösen adni tudó tartalommal való feltöltésének a színvonalában, de annyira meg nem jó, hogy érdemes lenne foglalkozni ilyen mélységben vele. Nálam az előzővel magasra tette a mércét. Várom az új könyvét, hátha …