Spiró György: Honderű

Ezek a drámák pont olyanokat mondanak ki, amiket sosem hangoztatna egy magát kultúrembernek tartó lény, viszont minden skrupulus nélkül gondol olyanokat úgy és olyan kontextusban, mint ahogy azt Spiró le meri írni. (bár tegyük hozzá, nem mindenki író, – vagy bármilyen művészi műfaj jogos használója – , aminek a közvetítő eszközein keresztül kimondhatja anélkül a létező valót, hogy az visszaütne rá, mint saját szemlélet, mert egyébként nem is az). Az viszont igaz, hogy ezek a darabok éppen a pellengér szerepét játszák, és azzal az összetéveszthetetlen spirói fanyar humorral. Na de pont az a vicc benne, hogy kicsit sem az. És mégis. Nem kell hangosan kimondani, csak tegye fel a kezét a monitora előtt csendbe az, aki nem szégyellte még el magát a ki nem mondott, néha maga előtt is titkolt előítéletei, lüke viccei mögé bújtatott izmusai , vagy pc-nek hangzó szavai mögé kéretlenül bekúszó gondolatai miatt. Legalább magunknak ne kamuzzunk. Viszont lehet ellene tiltakozni. Magunknak. Aztán , aki nem kezd el kifogásokat keresni a méltatlannak tartott gondolatai igazolására, az már egy kicsit jobb ember lett. Magának. Na ilyen ez a Spiró dráma most nekem. És ne legyen tévedés, nagyon jól szórakoztam olvasás közben, mert megvan az a tehetsége, hogy nem direktbe koppint az orra, hanem inkább igényt támaszt a koppintásra.