2014. február 26.

Závada Pál: Milota

Mézben tocsogós tökös mákos családregény. Hol a mákra buknak, hol a makkra. De mindegy is ki melyik végén van, mert a családban marad. 
Úgy mesél a mézelésről, hogy szinte kedvem támad méhecskének lenni, a szocialista erkölcsről, kézközi intézésekről, hogy képletes pártkönyvet szeretnék rituálisan égetni, a szerelemkíntól terhelt vágyakozásokról, hogy mindegy is, ki teljesíti be azt, ott, Ön vagy önnön, csak enyhüljön végre, az utazási szokásokról, módozatokról, embernyi korokon át, hogy közben érintőlegesen elsuhan az adott történelmi jelzőkövek mellett. Závada eddig is meggyőzött az írói képességeiről, de ezzel teljesen a rajongójává tett. A történetszövés mesteri, annak ellenére, hogy a végén kicsit hamar elsült a felhúzott závárzat, de akkor már úgyis tudvalevő volt, amit az előző hatszázegynéhány oldalon keresztül olyan zseniálisan csőre töltött. Ez a szerkezeti záróakkord dramaturgiájának ártott cseppet, de a könyv adta élményt már nem tudta befolyásolni.(meg amúgy is ez már csak ilyen kákán is csomót kereső sznobolvasói kekeckedés)
 
A Milotás meserészek mesteriek. A méltán feledhetetlen magyar anekdota kincstárnokaihoz hasonlatosan csüngeni lehetett a sorain, a szavain, az
 ahogyon és az amiton. Az Erka mesélte (írta) részek meg inkább erősíti a másik vonal kiemelkedő minőségét a maga gyengébb, de nem gyenge vonulatával.
Kiváló könyv. Kiváló történet. Kiválóan megírva.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése