Thomas Mann: Lotte Weimarban

Ma ezt úgy mondanák, hogy egy celeb önhitt kényeskedése a körülötte vonagló nyáladzó seggnyalók, bennfentességet mímelő senkik, valakinek a valakijei  vagy éppen valahavolt ifjúságot immár csak parodizáló, visszaemlékezgető rajongók körében. Na jó ez elég erős és marginális összegző párhuzamvonás.

Mert  azért Goethe kétségtelen letett valamit az irodalom asztalára, (az nem az ő hibája, hogy nyűgös  kötelezőolvásmány lett)(haha ma már az irodalom területét a celebség úgy kerüli, mint győzike a könyvtárakat)  Aztán további csúsztatás részemről Lotte roadribi tükrözése, hisz a regénybeli Charlotte tisztes özvegy, aki hű feleség és családanya volt, még ha vissza-vissza is próbál kacérodni a múltjába és árnyképeket osztogat magáról, messze nem, mint a  pőrenaptárszóró kiszeltünde, aki dörgölőzik mindenkihez,  aki egyszer is megjelent az operabálon, de a  finom párhuzam a korok  másképpen természetes jellemzői a hedonista híresség és érintett környezete mentén mégiscsak észrevehető.  Persze vegyük azt is  számításba, hogy ezt nem egy bulvármagazinzsurnalisztból avanzsált írócska firkantotta tőmondatoktól idegesítőre leegyszerűsített „könyvbe”, hanem a cirkalmasan hosszú és körülményesen válogatott körmondatok mestere, Thomas Mann. Így tessék olvasni ezt a könyvet és türelemmel lenni a mondatokból lassan kibontakozó egészhez, ahonnan visszafejtve a különböző  szereplők, a szerelem tárgya, a rajongó irodalomszerető, a rokonok meg a matek tanár stb… felidézéseiből előbukkan  Werther szenvedése, ami feloldja az olvasó kezdeti szenvedését a lassú kibontakozás iránt.

Na de komolyan: (*fejvakar* lehet egyáltalán hülyéskedni TM-al? ) most már mindegy,

megtettem) a szokásos manni agyalgatás a számára fontos  nagydolgokról, beágyazva

a goethefigura formálta műbe,  ahol is az irodalmi Werther  valódi szerelme bekocsizik a

történetbe sok évvel a szenvedelmes mű születése után. 

 Ez remek keretet ad Thomas Mannak, hogy valójában párhuzamolva megírhassa önmagát

Goethe különcségében,  a felidézés során felmerült gondolatok okán megforgassa  a tollát a

németségével, a hazával, a szabadságeszmével  örökösen filozófikusan foglalkozó írói lélek

tintasötét harcaiban. Aztán az is hozzátartozik a komolysághoz, hogy van jobb könyve is 

Mannak, ahol a fenti kérdéseket fejtegeti.(persze az is igaz, hogy szinte minden könyve erre

fókuszál)