Egy monarchiakori bácskai kis faluban, ahol a kényszerű történelmi nemzetegyneműsítés okán megvannak a nemzedékekbe és generációkba oltott széthúzó kasztok, hierarchiák és mindezek jól el is különülnek egymástól.
Németek, szerbek, magyarok… szegények, még szegényebbek, uraságok, polgárocskák, zsellérek, iparosok, földesurak, polgáriasodó uracskák, és a mindenhol a sorvégén kullogó zsidók… .
És ebben a környezetbe van jelen a kálváriadombon a Jézust korbácsoló virágos katona képe. Boldog. érthetetlen. Egy katona, aki a maga módján kerül kívülre a saját kényszerű történetéből.
A gyerekek a maguk gyermeki lázadozásaikkal próbálják ezeket a határvonalakat áttörni, de nem egyszerű ez egy évszázados (ezredes?) belegyökerezett szegregáltságnál. Inkább az álmok, amik mentén a gyerekek túllépnek a tuki és zöld utcai demarkációs vonalakon. „el kell menni onnan, ahol a csúnya dolgok történnek” (Ha már nincs más kitörési lehetőség, legalább az álmok legyenek a kilépők.) Az egyik a kitörési vágyától hajtva tolvajjá váló, a másik az új életbe, újvilágba menekülő, (majd kiábrándultan visszatér), az önmagát a zajló világon kívülre játszó, és a magát külső megfigyelő státuszba helyező… de egyik viselkedésforma sem tud elszakadni attól, amibe beleszületett. A szegénység kényszerű korlátaitól. úgy tükröződik mindannyijuk, egyéni sorsa, ahogy a virágos katona boldogságát látják a maguk álmainak a szemszögéből.
Annyira szépen, melegséget sugárzóan meséli ezt a történetet Gion, hogy egyszerűen nem lehet elszakadni tőle. Egyszerű nyelvezet, mégis mélyen megérint, ahogy ezt az egyszerűséget megkomponálja. És nem csak a történet, hanem az ahogy… erősen realista, de mégis éterien könnyű.
Ez is az olvasást kedvelő ismerőseimtől származó rajongásuk hozadéka számomra, hogy megszerettem Gion írásmódját.
Németek, szerbek, magyarok… szegények, még szegényebbek, uraságok, polgárocskák, zsellérek, iparosok, földesurak, polgáriasodó uracskák, és a mindenhol a sorvégén kullogó zsidók… .
És ebben a környezetbe van jelen a kálváriadombon a Jézust korbácsoló virágos katona képe. Boldog. érthetetlen. Egy katona, aki a maga módján kerül kívülre a saját kényszerű történetéből.
A gyerekek a maguk gyermeki lázadozásaikkal próbálják ezeket a határvonalakat áttörni, de nem egyszerű ez egy évszázados (ezredes?) belegyökerezett szegregáltságnál. Inkább az álmok, amik mentén a gyerekek túllépnek a tuki és zöld utcai demarkációs vonalakon. „el kell menni onnan, ahol a csúnya dolgok történnek” (Ha már nincs más kitörési lehetőség, legalább az álmok legyenek a kilépők.) Az egyik a kitörési vágyától hajtva tolvajjá váló, a másik az új életbe, újvilágba menekülő, (majd kiábrándultan visszatér), az önmagát a zajló világon kívülre játszó, és a magát külső megfigyelő státuszba helyező… de egyik viselkedésforma sem tud elszakadni attól, amibe beleszületett. A szegénység kényszerű korlátaitól. úgy tükröződik mindannyijuk, egyéni sorsa, ahogy a virágos katona boldogságát látják a maguk álmainak a szemszögéből.
Annyira szépen, melegséget sugárzóan meséli ezt a történetet Gion, hogy egyszerűen nem lehet elszakadni tőle. Egyszerű nyelvezet, mégis mélyen megérint, ahogy ezt az egyszerűséget megkomponálja. És nem csak a történet, hanem az ahogy… erősen realista, de mégis éterien könnyű.
Ez is az olvasást kedvelő ismerőseimtől származó rajongásuk hozadéka számomra, hogy megszerettem Gion írásmódját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése