Rejtő Jenő (P. Howard): Az elsikkasztott pénztáros

Alapjáraton szívás, de elvan. Aztán hepi, de csak úgy hullámzóan. Majd kicsit szívás újra. Megint egy hepi, de gyorsan jön nagy szívás. Na, ez most tartósnak tűnik. De kiderül, hogy a tartósnak tűnő szívás, csak szívatás, aztán meg közben nem is. A végén tényleg hepi. Itt vége a könyvecskének, de gondolom ezután jön a valódi szívás, mert nézzük csak a tényeket: szürke banktisztviselő, elvesz egy jó útra tért , de nagy igényeken szocializálódott kalandornőt , szar fizetés, egy szivatós főnök, hááát ez nem egy hepi (hosszútávon;). 
Jópofa, aranyos kis sztori. De inkább kicsi.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni :Napló 1935-1946 I-II.

Aki tartalmi ismertetőt vár az csalódni fog. Ez a bejegyzés jobbára rólam szól.

Nem is tudom. Mindig kétségeim vannak azzal, hogy naplókat meg kell e jelentetni. Pontosabban a megjelentetés nem az én dilemmám, viszont az elolvasásuk az igen. (JA Szabad-ötletek jegyzéke óta, amit 10 oldal után örökre becsuktam, ez nem kultúrtörténeti, hanem morális kérdés nálam.)

Persze van bennem is valami ősi emberi kíváncsiságból eredő késztetés, hogy megismerjek olyan dolgokat, ami nem feltétlenül nekem szántak és itt mint irodalomkíváncsi olvasóként aposztrofálom magam, de ugyanakkor erősen ellendrukkere vagyok önnön kíváncsiságomnak , mert a magam mércéje szerint tiszteletbe akarom tartani mások olyan irányú szegmensét, amit nem feltétlenül a külvilágnak vagy nem válogatatlanul mindenkinek szánnak, (főleg nem kiadói haszon fejében) még akkor sem, ha azt később kiadhatónak nyilvánítják. Ez a tartalmi megítélésén nem változtat részemről.  Mondjuk egy ilyen napló mindig megosztó az olvasói megítélésben, mert ki dönti el, hol van a határ, amikor már magánügy egy művész bárminemű vonatkozása. A válaszom erre az, hogy a magam részéről én döntöm el. Viszont nem vagyok benne biztos még most sem, hogy jól döntöttem amikor elolvastam ezt a nem éppen a magánszféra tekintetében visszafogott, terjedelmes naplót.(1700 oldal) Persze irodalomtörténetileg fontos és kívánatos, ami ilyen módon megmaradt. Irodalomkutatóknak, elemzőknek a kutatott személyiség jobb megismeréséhez sokat adhat Kérdés, hogy ez hozzá tesz a művészi értékéhez az adott személynek vagy éppen elvesz. Vallom és mindig is ezt vallottam, hogy az írás a mű szerzője ügye műfajfüggetlenül, olvasás befogadása meg az én dolgom.  Azt ír ki magából amit akar és én azt olvasom magamba, amit akarok. Nem piszkálunk egymásba bele, kivéve ha szándék és befogadás van rá, egy egy beszélgetés során. (író-olvasó találkozók, ami egyébként nagyon kedvemre való, mert persze érdekel a másik oldal)

Ezek sokkal jobban foglalkoztattak végig a napló olvasása során, amit éppen az ilyen morális kérdéseim és önmagammal vívott “harcaim” miatt többször is abbahagytam. Sokat beszélgettem róla hasonló szemléletű vagy éppen ellentétes meggyőződésű ismerőseimmel és egy egy ilyen beszélgetés többnyire az irányba tolt, hogy olvassam tovább. Persze nem tolom másra a saját választásomat, de hatottak rám a pro és kontra érvek. Elolvastam.

Nem tudom mit mondhatnék. Nem lettem ettől több annak ellenére, hogy egy teljesen új része tárult fel előttem a kedvelt költő és vonzásköre valóságából, aminek nagyrésze igen sokat ad a kultúrkör, légkör, adott idő és szegmens társadalomismereti, művészettörténeti bővítéséhez. Rengeteg irodalomtörténetileg talán más forrásból dokumentálatlan részlet is megismerhető. Ez igaz és mind mellette szól. Persze ezeket szerkesztett formában simán be lehetne illeszteni a publikus történeti helyükre, de ez szintén csak amolyan felemás, jusson is maradjon is kényszermegoldó képlet a részemről, a köznek hasznos és az öncélú, intimebb magánszféra elválasztására. Mindegy is mit mondok így utólag. Döntöttem. Végig olvastam.

De nem érzem ettől jól magam. Túl sok intimitásba avattak be.

Úgy döntöttem annyit teszek a saját elveimet így utólagosan foltozgatva, hogy nyilvánosan nem is írok erről a naplóról semmit.  Nem is ajánlom. De nem is beszélek le róla senkit. Na nem azért mert ilyen hatásom lenne bárkire, hanem egyszerűen magam miatt. 

Ui:

A fenti kiremitartozik lamentálás  kicsit saját tapasztalat is.

Az ember néha hibázik , amit csak utólag ismer fel, de ha felismeri, az örökre nyomot hagy. Ez jó esetben jobbá, erősebbé teszi, rosszabb esetben tol egyet a felállított mércéjén negatív irányba, hogy átcsússzon a léc alatt, ne kelljen szembenézni a hibával.

Margó-díj 2016

Milbacher Róbert : Szűz Mária jegyese

(klikk)

Kufli

Mióta mondom, hogy a gomba veszélyes

Mókus alakú léggömbbé változol!

(véééégre megelevenedett a kuflimese:)

Robert Galbraith: Gonosz pálya

(Cormoran Strike 3.)

Miután két sikeres nyomozással híres lett Strike és persze Robin, úgy tűnik sínen van a nyomozóirodai ambíciójuk.  Ám egyik nap betette az ellenség keze a lábát az irodába. Pontosabban csomagban kézbesített egy levágott női lábat. 
Robin kiborul, Strike begurul.

Egy különösen erőszakos és valami extrémen elmebeteg csonkoló gyilkos utazik a nőkre és köztük éppen Robinra. Nem csoda, ha mindenki alaposan zaklatott. Strike Robint félti, az egyre unszimpatikusabb Matthew viszont Strikére féltékeny, Robin pedig alaposan összezavarodik, ami nem túl jó jel a közelgő esküvője árnyékában. Strike minden kapcsolatát és indulatát beveti, hogy mielőbb megtalálja a gyilkost. Van is négy “jelöltje”, de elhomályosítják a tisztánlátását a felgyülemlett indulatai, mert mind külön külön megérne egy vendettát. A négy potenciális gyanúsítottja vastagon érintett mindenféle aljasságban, kényszerprostitúcióban, családi és azon kívüli erőszakban ami a legmocskosabb gazemberséget is érinti, a családon belüli pedofíliát. Arról nem beszélve, hogy ebből a négy potentátból az egyik, gyanúja szerint az anyja gyilkosa is egyben, akit  alapos bizonyíték híján nem ítélt el a bíróság anno. A rendőrség meg igyekszik leállítani őket az ügyről, persze sikertelenül, mert egyrészt Strike nyomozói jó híre ami egyenesen arányos a megélhetésével és Robin élete forog kockán. Szóval Strike nem állhat le.Közben Robint a jelen problémáin túl a múltban elszenvedett lelki zaklatottsága is gyötri, mert a saját bőrén tapasztalta meg milyen az, amikor a nők erőszak áldozataivá válnak. Hát ezt semmiképpen nem hagyhatja , hiába a saját fenyegetettsége és a főnöke határozott utasítása arra nézve, hogy tartsa magát távol a rá leselkedő veszélytől… 

Feszültséggel, izgalmakkal teli történetet kanyarított Rowling, illetve Galbraith a soros krimijében. Sok mindent megtudhatunk a két főalak magánéletéről, múltjáról és a jelen problémáikról, egymás iránti tisztázatlan kötődésükről. Strike figurája nem feltétlenül páratlanul egyedi, de ahogy összegyúrta a kitalálója, abban benne van minden olyan “nyomozói figura alkotóelem”, amitől klasszikussá válhat. Ha csak már nem az. Már amennyiben ilyet a harmadik könyv után  ki lehet jelenteni. 

Afonso Cruz: Kokoschka babája

„Nietzsche azt mondta, muzsika nélkül tévedés volna az élet. Cioran pedig azt mondta, Bach nélkül Isten csupán egy mellékszereplő lenne.“

Ha nem volna zene, mi lenne a világgal? Talán nem is lenne világ.

Hát hajrá madarak. Minden és mindenki hangokból , akkordokból áll. Vagy legalább így képzeli, aki ezt a regényt írta, és majd aztán az is , aki elolvassa.

„Korda zenei akkordok szerint osztályozta az embereket. Az utcákat járva akkordokat aggatott mindenkire, aki szembejött, Így tett a barátaival, családtagjaival, ismerőseivel, sőt néha még a tárgyakkal is. 

Egy pesszimista ember moll akkord. 

Egy kifinomult nő kilences akkord. 

Egy kamaszlány könnyű kis ruhában szextakkord. 

Ha valaki harminc fölött derűs képet tud vágni, az egy tizenhármas akkord. 

A szakállas filozófusokat szűkített szeptimre redukálta. Sőt néha csupán egyetlen hangra.“

Szatírába oltott Gólem történet, a  világégés  árnyékában. 

A történettagolás nagyon érdekes, mert a három különböző rész látszólag nem kapcsolódna egymáshoz aztán mégis, de nem feltétlenül történetvezetés szinten, hanem a visszaható filozófia vonalán.  Ez maga az élettel telt irodalom. Az élet írja a történeteket vagy a történet formálja az életet? Egyáltalán ki ír kit vagy mi ír mit és ez számít e egyáltalán…

 „Tudja, az életünk utánozza a művészetet, ahogy Wilde mondta. És nem fordítva. Egy könyv archetípusokból áll, mi emberek pedig csupán arra szorítkozunk, hogy ezeket beteljesítsük.” 

 A szereplői hol valósnak hatnak, hol regényszereplők, a regénybeli regényrészleteken belül, ahol olyan kérdéseket boncolgatnak, hogy a szemszögek meghatározottsága mennyire mutat valós képet egyes emberekről, életekről és egyáltalán ennek van e jelentősége vagy lehet e bármiféle meghatározás alá rendezni bármit, egyfajta mintát találni és megfejteni a lehetséges létezőt a megfigyelésekből, amit mi magunk teremtünk oda, mi magunk vagyunk  a hatás. 

Bizarr figurákkal teli bizarr szavakból alkotott bizarr mondatok , amik bizarr létezésfilozófiát keresnek egy lehetetlen létezésben. Szürreális, igazából látható cselekménynélküliségben működő történet, ahol a figuráknak van megrajzolt kiterjedése, de szellemükben megfoghatatlanok.  

"az élet nem más, mint alaposan összegubancolódott szálak halmaza. A gombolyag nagy részét nem is látjuk, és nem tudjuk fellelni a szálak közt lévő kapcsolódási pontokat. Ám minden mindennel összefügg, és ezek a szálak minden eseményt összekötnek.”  *

Rövidke fejezetekbe osztott, a bevezető részben képekkel és rajzokkal is tördelt, sokfelé ágazó gondolatcsapongások, amik mégis csak mutatnak valahová, hol előre, hol vissza, vagy ki tudja előre hová juttat, de  jórészt célzottan,  még ha az csak később is derül ki, és én meg amiközben futok előtte vagy utána, borzasztóan sajnálom, hogy nem vagyok elég széleskörűen művelt ahhoz, hogy minden finomságát felismerjem a könyvnek, de azért felmerült a kérdés, hogy akkor mégis  ki nem a Kokoschka babája? 

Kb. két éve vettem a könyvet. Ezelőtt kétszer olvastam el. Az első olvasás után kissé zavarba is hozott, mert nem gondoltam, hogy azt olvastam, amit gondoltam akkor, hogy olvasok, pedig... Aztán kicsit hagytam ülepedni, majd újra elővettem. Nocsak, gondoltam, hát mégis? és már tudom, ahány olvasás, annyiszor lep meg.  Talán ezután mondanom sem kell, sokszor olvasós könyv. Ez a harmadik olvasat, de érzem van még benne tartalék a számomra.

Ha valakit érdekel a címbéli utalás, annak itt egy alapos tájékoztató. (tényleg alapos!) Ugyan kevés köze van a könyv tartalmához, de érdekes:)

*és hogy ez mennyire igaz, mármint a különböző szálak és hatások: éppen a minap fejtegette Nádas Péter egy beszélgetés alkalmával, hogy az ember egyedi életpillanatai, (életideje) is ilyen szövevényként kapcsolódnak egymáshoz, aminek a hatásai nem lineáris idővonalon, hanem pókhálószerűen működnek. Nem egyikből következik a másik, hanem oda -vissza hatóan ágazik az idővel egyre sűrűbb szövetté. 
A magam idővonalán ez egy több idő és térbeli hatás szellemi kapcsolódási pontja.

Dragomán György: Oroszlánkórus

29 válogatott novella . Nem mondom, hogy remekművek, de szép egyenletes színvonalú írások. Jó novellák.  Néhányat ismertem is már, persze ez nem meglepő ha ilyen nagy időintervallumból (13 év) van a válogatás.

Sokszínű elbeszélésmód, többféle belehelyezkedett írói szemszög (felnőtt, gyerek, fiú, lány…)  Komoly hang, konfliktusok, laza, vicces parodisztikus bazmegolás, (A Hevimetálon a túltolt bazmegolások miatt a közepétől  már hangosan nevettem.), sokféle stílusú zene, a jazztől a tangón át a heavy metálig, szóval van mit kedvelni benne.

"Karcsika amúgy nem különösebben szerette a verseket, főleg azt utálta bennük, hogy szó szerint kellett megtanulni mindegyiket,"

Hm. Egyre jobban kedvelem Dragománt. 

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Krasznahorkai László megint nagyot festett a szögesdrótból készült feketeecsettel. Új vetületbe helyezte a régi figuráit, amik sajnos sok év távlatából még mindig érvényesek. Igaz a zseléanyag amiben vonaglanak az jelenidejű médiaaroma sűrítménnyel lett zselatinizálva, de a háború az háború a messiás meg messiás akkor is, ha az nem a kocsmatánc tangójában váródik,  hanem a XXI. század infózavaros posztelmeháborodottságában harsogva sunnyogó beszédekbe zavarodva várja a dicső múltat elhozó megváltót. Figyelmet követel az olvasótól, mert az igaz, hogy oly módon eléggé elitista regény, hogy van egyfajta Krasznahorkais alapokra épülő belterjessége, de nem követelmény az életműismeret, csak résen kell lenni, és bepozicionálni a szereplőket a maguk karaktersíkjába, ha nem akarunk belebulvárosodni az iróniába. Persze aki ismeri  messiásékat, annak van egy bónuszkuponja a könyvhöz. De nem alapfeltétele ez a pályaelőny az olvasáshoz.

Ez a regény nagy valószínűséggel ki fogja akasztani a (főleg ha leesik a tautologikusan pörgő irónianegatív tantusz) a díszkeresztény blaszfémia és kirakattrikolorpajzscímeren melldöngető hazaárulózásmutatót, pontosabban az azon való háborgásmérőt, mert hát alaposan hazavágott ez most a hazafias hazátlanságnak. Erős mondatokkal postaironizált kétszínűen vastag hazafiaskó.

„Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld, pedig egyáltalán nem lehetünk elragadtatottak attól sem, amit ezen a földön úgy általában látunk, de nálatok ocsmányabb emberekkel nem találkoztam soha, és mivel közétek tartozom, tehát túl közel vagyok hozzátok, nehéz elsőre pontos szavakat találnom arra, miben is rejlik ez a visszataszító vonás, amely minden nemzet alá süllyeszt benneteket,“

Aubzmg! 

Én nem tudom, mi ez, de jó rossz nagyon, 

Fájása édes rémes,(de) hadd fájjon, hagyom. 

(Juhász Gyula után szabadon ferdítve)

Perszehogyfáj, de hadd fájjon ez a tömény és kegyetlen szöveg. Legalább nem hagy beletompulni abba, amibe sosem szabadna.  Az emberálarcú embertelenségbe, a sültgalambászok szónoklattal orránálvezetőszáron kígyóbűvölt hagymázas mézesmadzagába, ami ígéretföldönfutóvá korcsosítja  a mesebeli legkisebbkirályfitól remélő örökmozgó kacsalábakat és örökké termő fűt-fát remélő megbabonázhatókat, míg csak egy legalján landoló jéghideg koppanás, vagy egy tűzforrón nyaldosó láng rá nem ébreszt, hogy... vagy már az sem.

„A hír azt mondja, hogy ahol minden egész eltörött, ahol hiába tántorog ki folyton hárommillió emberünk, hárommillió folyton marad, ahol az erkölcsi züllöttség és a szellemi leépülés sötét senkiföldjévé tette azt, amit országnak is nevezhettünk volna, közel a megváltás. Azt kérdezték tőlünk: rabok legyünk, vagy szabadok?

Azt kérdezték van-e bármi kifogásunk az ellen, hogy a mi kezünkbe adják a gyeplőt, hogy aztán a szekér menjen, amerre lát? Végül azt kérdezték: na de hát hová-hová azzal a szekérrel? Mindent elvesztegettünk, mindent elvesztettünk, és mindannyian elvesztünk. 

Reményeink elpárologtak, és azt kívánjuk, a hétfőből bárcsak ne kedd lenne. Aztán azt kívánjuk, bárcsak ne kívántunk volna ilyet.  Kapaszkodnánk, de már késő.  Köd van, a hőzöngő ostobaság ködhomálya.  A sorssal játszani semmit sem ér."

Murakami Haruki: Hallgasd a szél dalát! / Flipper, 1973

Korai murakamiság, de ezt a bevezetőjében jól el is meséli. Ő maga a Birkabégetőt tekinti az elsőnek, és érezhetően ezzel meg is alapozza azt, de azért ezekkel sem kell szégyenkeznie, mert bár az írói  sajátos nyelvhasználata még nem járta meg az angol -ba és -ból visszavedlettséget, azért körbetapogatható már az a nyelvezet, a hang,  ami aztán később erőteljesen rá jellemző. Ha fárasztó viccet akarnék elsütni, olyasmit mondanék, hogy a bárányok már suttognak. (bocs) Oké, a későbbiekhez mérve ez halványabb, de ha helyén kezeli az olvasó /esetemben mondjuk így : nem azonnal meggyőzött , majd  idővel rajongóvá lett olvasó/ , akkor egy murakamizálódó világba pillanthat be. Érdekes ám egy önmagában kész író fejlődését látni, főleg így, visszatekintő idővonalon, amikor már tudható, hol van az irodalmias jelene. Viszont a kiüresedettséget már most is olyan plasztikusan tudja ábrázolni, hogy az félelmetes.  Erősen depresszív szereplői már bontogatják a szárnyaikat a későbbi figurákhoz.

„Akinek sötét a lelke, sötétek az álmai is. Akinek még sötétebb a lelke, az már nem is álmodik.” 

Lawrence Block : A betörő, aki eladta Ted Williamst

(A betörő, aki... 6.) 

Nem olyan egyszerű nem lopni egy született betörőnek. 
Pedig Bernie komolyan gondolta. De komolyan gondolta az antikvárium üzlethelyének a főbérlője is, hogy megtízszerezi a bérleti díjat. Hát kérem így nem csoda, ha egy becsületes betörőt elfog a nosztalgia, hogy mások otthonába látogasson el, amikor a lakók éppen nincsenek otthon. Nagy dilemma. Ha meg akarja tartani szeretett antikváriumát Bernie, be kell törnie, mert annyi pénze nincs, hogy fizetni tudja a ménkűsok díjat. Viszont akkor oda a betörés absztinencia, ami a jó útra térés alapja ugye.

Nagy dilemma, mi legyen? A pia meg a telefonbetyárkodás valameddig eltolja a problémát, de hát abból nem lesz bérleti díj.

„Amikor minden más csődöt mond, próbálkozz meg a logikával.“

Persze hogy győz a könyvszeretet, tehát betör…de valahogy félremennek a dolgok  és hol elhoz valamit, hol visszavisz. 

Kicsit más most ez, mert láss csodát, ezúttal nem gyanúsítják gyilkossággal. Annál több baja támad a gyűjtőkkel. A fene gondolta volna, hogy ennyire nagy az érdeklődés a sportkártyák, főleg a híres izé… olyan doronggal hadonászó manus kártyanaptárszerűsége… a címbeli Ted Williams után, akinek a maga korában vetekedett a hírneve a Chalmesr mustárral. (nyilván én vagyok egyedül a világon, akinek fogggalma sincs arról ki ez).

Update: megnéztem. Tényleg egy valódi pasi, aki egy vaskos bottal ügyesen hadonászott  sokak megelégedésére és ezért baromi híres lett. *

Na de ha van kereslet, mit tehet a kínálat? Hát igazodik. A piac törvényét szem előtt tartva Bernie, az összes ácsingózó, vagy keménykedő delikvens igényét igyekszik kielégíteni, de leginkább a maga érdekeit szem előtt tartva kufárkodik a javakkal. És ha ehhez nagyfokú furfangra és kellő betörési képességekre van szükség, hát …

Persze ahogy az már szinte elvárás, remek humorral és kivételes intelligenciával keveredik ki kedvenc betörőm a soros slamasztikából. Az eszközei ugyan kifogásolhatóak, de valljuk be hatékonyak és meglehetősen jövedelmezőek.

A történet végén alkalma nyílik Bernienek egyfajta műkedvelő Poirotként  az összes érintett jelenlétében tisztázni a gyilkosság és a kapcsolódó katyvasz részleteit. Kiváltképp nyomatékot helyez a tisztázás azon részére, ami a magánéletének a párkapcsolati szegmensére hatott, mert jelen volt Bernie barátnője, aki történetesen egy költészetterapeuta és akinek, ha komolyan gondolja a kapcsolatuk jövőjét, alapos magyarázattal tartozott a múltjára vonatkozólag.

„Szóval érzelmileg zavart emberekkel dolgozik, megtanítja nekik, hogyan fejezzék ki legbensőbb érzéseiket a költészet segítségével. És így soha senki nem veszi észre, hogy őrültek. Azt hiszi mindenki, hogy költők."

„A haiku unalmas
Nagyképű unalomáradat
Dugd a kalapodba.”

Próbáld csak meg, Bernie.– Oké. 

„Jó lenne tudni, a japcsik
Miért írnak verseket
Talán csak unatkoznak.”

– Erről beszélek. Még a hülye is képes rá.

„Pompa és varázslat
Prérikutyák és karfiol
Holdfény Vermontban.”

*ui: jóvanna viccelek, ennyire nem vagyok hangyás, van fiú típusú utód a családban, aki amikor abban a korban volt,  tetemes kosaras kártya gyűjteményt halmozott fel néhány ritkaságba menő darabbal és mivel kinőtte  így a mamilerakatba hagyta. Igaz még nem alapozzuk erre a miami-i nyugdíjas éveinket, de azért  nem dobom ki, hátha egyszer  valakinek olthatatlan vágya lesz Michael Jordan vagy Kobe Bryant limitált fotócskájára, aminő vágyát a javunkra komolyabb összegű euroköltéssel csillapít. Éééérted.
(Ugyanitt, megkímélt állapotban lévő pókember-jelmez eladó)