Murakami Haruki: Hallgasd a szél dalát! / Flipper, 1973

Korai murakamiság, de ezt a bevezetőjében jól el is meséli. Ő maga a Birkabégetőt tekinti az elsőnek, és érezhetően ezzel meg is alapozza azt, de azért ezekkel sem kell szégyenkeznie, mert bár az írói  sajátos nyelvhasználata még nem járta meg az angol -ba és -ból visszavedlettséget, azért körbetapogatható már az a nyelvezet, a hang,  ami aztán később erőteljesen rá jellemző. Ha fárasztó viccet akarnék elsütni, olyasmit mondanék, hogy a bárányok már suttognak. (bocs) Oké, a későbbiekhez mérve ez halványabb, de ha helyén kezeli az olvasó /esetemben mondjuk így : nem azonnal meggyőzött , majd  idővel rajongóvá lett olvasó/ , akkor egy murakamizálódó világba pillanthat be. Érdekes ám egy önmagában kész író fejlődését látni, főleg így, visszatekintő idővonalon, amikor már tudható, hol van az irodalmias jelene. Viszont a kiüresedettséget már most is olyan plasztikusan tudja ábrázolni, hogy az félelmetes.  Erősen depresszív szereplői már bontogatják a szárnyaikat a későbbi figurákhoz.

„Akinek sötét a lelke, sötétek az álmai is. Akinek még sötétebb a lelke, az már nem is álmodik.”