Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Krasznahorkai László megint nagyot festett a szögesdrótból készült feketeecsettel. Új vetületbe helyezte a régi figuráit, amik sajnos sok év távlatából még mindig érvényesek. Igaz a zseléanyag amiben vonaglanak az jelenidejű médiaaroma sűrítménnyel lett zselatinizálva, de a háború az háború a messiás meg messiás akkor is, ha az nem a kocsmatánc tangójában váródik,  hanem a XXI. század infózavaros posztelmeháborodottságában harsogva sunnyogó beszédekbe zavarodva várja a dicső múltat elhozó megváltót. Figyelmet követel az olvasótól, mert az igaz, hogy oly módon eléggé elitista regény, hogy van egyfajta Krasznahorkais alapokra épülő belterjessége, de nem követelmény az életműismeret, csak résen kell lenni, és bepozicionálni a szereplőket a maguk karaktersíkjába, ha nem akarunk belebulvárosodni az iróniába. Persze aki ismeri  messiásékat, annak van egy bónuszkuponja a könyvhöz. De nem alapfeltétele ez a pályaelőny az olvasáshoz.

Ez a regény nagy valószínűséggel ki fogja akasztani a (főleg ha leesik a tautologikusan pörgő irónianegatív tantusz) a díszkeresztény blaszfémia és kirakattrikolorpajzscímeren melldöngető hazaárulózásmutatót, pontosabban az azon való háborgásmérőt, mert hát alaposan hazavágott ez most a hazafias hazátlanságnak. Erős mondatokkal postaironizált kétszínűen vastag hazafiaskó.

„Még egy ilyen visszataszító népet, mint ti vagytok, még nem hordott a hátán a föld, pedig egyáltalán nem lehetünk elragadtatottak attól sem, amit ezen a földön úgy általában látunk, de nálatok ocsmányabb emberekkel nem találkoztam soha, és mivel közétek tartozom, tehát túl közel vagyok hozzátok, nehéz elsőre pontos szavakat találnom arra, miben is rejlik ez a visszataszító vonás, amely minden nemzet alá süllyeszt benneteket,“

Aubzmg! 

Én nem tudom, mi ez, de jó rossz nagyon, 

Fájása édes rémes,(de) hadd fájjon, hagyom. 

(Juhász Gyula után szabadon ferdítve)

Perszehogyfáj, de hadd fájjon ez a tömény és kegyetlen szöveg. Legalább nem hagy beletompulni abba, amibe sosem szabadna.  Az emberálarcú embertelenségbe, a sültgalambászok szónoklattal orránálvezetőszáron kígyóbűvölt hagymázas mézesmadzagába, ami ígéretföldönfutóvá korcsosítja  a mesebeli legkisebbkirályfitól remélő örökmozgó kacsalábakat és örökké termő fűt-fát remélő megbabonázhatókat, míg csak egy legalján landoló jéghideg koppanás, vagy egy tűzforrón nyaldosó láng rá nem ébreszt, hogy... vagy már az sem.

„A hír azt mondja, hogy ahol minden egész eltörött, ahol hiába tántorog ki folyton hárommillió emberünk, hárommillió folyton marad, ahol az erkölcsi züllöttség és a szellemi leépülés sötét senkiföldjévé tette azt, amit országnak is nevezhettünk volna, közel a megváltás. Azt kérdezték tőlünk: rabok legyünk, vagy szabadok?

Azt kérdezték van-e bármi kifogásunk az ellen, hogy a mi kezünkbe adják a gyeplőt, hogy aztán a szekér menjen, amerre lát? Végül azt kérdezték: na de hát hová-hová azzal a szekérrel? Mindent elvesztegettünk, mindent elvesztettünk, és mindannyian elvesztünk. 

Reményeink elpárologtak, és azt kívánjuk, a hétfőből bárcsak ne kedd lenne. Aztán azt kívánjuk, bárcsak ne kívántunk volna ilyet.  Kapaszkodnánk, de már késő.  Köd van, a hőzöngő ostobaság ködhomálya.  A sorssal játszani semmit sem ér."