Babiczky Tibor: Magas tenger

Eddig nem ismertem Babiczky munkáit, hacsak nem a blogszövegplágium okán, (lelke rajta)  de igyekszem függetleníteni magamban a rossz kezdést és a mostani könyvére fókuszálni.   Maga a könyv egy regényhaiku.  A bűn és a bűnhődésnek  egy kis formába sűrített nagyformátuma. A súlyos tömörsége, hegyesre faragott szikársága a javára szolgál. A személytelensége az erős hangulatisága, érzelmi komorsága a regény záró részével kibomlóan, alapos visszaható nyomatékot kap . Tartalmat kap a tartalmatlanság, a cigi füstös vákuumban az italt tartó kéz remegése az  otthoni otthontalanság és a presszófényű megkopott  hangulatlanság , a sör konyuló habjának a lélekkel párhuzamos zsugorodása .  A múlt feldolgozhatatlan tengerének a  parttalan dagály nélküli örökös apálya.

Borzasztó a valamikori tartalmas, napos élet egy szerencsétlen pillanat alatti füsté válása, ami nem hogy halványulna az idővel, kopna a szüntelenül morajló vízmosással, hanem a kontúrok újra és újra erős színnel töltődnek fel, hogy minél erősebbé  tegyék az erőtlenséget.

Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao

Erősen hülyeség, de éppen ezért jól szórakoztam. Egyébként is vitathatatlanul Micimackót tartom a világ legnagyobb filozófusának, úgyhogy ebben benne van a keleti bölcsességek mestere cím is. Ennek ékes bizonyítéka maga a léte, ami annyira szubsztancia, hogy a 42 hozzá képest egy terjedelmes mexikói sorozat.

Bohumil Hrabal: Házimurik

Ebből a könyvéből is harsog az a sörszagú életvidámság, ami továbblép a balsorson, de a visszatekintő gondolatokból élesen kirajzolódnak a kontúrok, ahogy áthaladt rajtuk a történelemnek egy nyaklevessel továbblendítő legyintése. Kilépés a sörgyárból, de hát kint is ugyan az van, még ha  az asszonnyal mesélteti is el a szatirikusra faragott  hogyvoltokat.

Bohumil Hrabal: Bambini di Praga 1947

Nevettetni a nagyon is létező, ám szürreális képekbe ágyazott, szatírává kutyult emberi elmegyengeséget. Na, ez Hrabal mesterségbeli zsenije. Legyenek azok a figurák henteskuncsaftok vagy akár kocsmavendégek, mindenképpen lazák mint a rigalánc. 

Jókai Anna: Tartozik és követel

Figyelem!  Csúnyán beszélek.

Nagyon jó cím. Két életút, sors, hozott vagy a megélttől kiváltott attitűd, két szemlélet, kétféle súlypont. Két oldala a mérlegnek.

A javíthatatlan álmodozó és a kőrealista.  A szerelem ahogy átfordul az elnézésből a megbocsájtásból a kérlelhetetlenségbe a csakazértisbe, a kimúlásba.

Mondhatnám , hogy Ildikó baszta el a rideg számítgatásaival, igen is mondom, mert ez annyira de annyira sok, hogy lapátnyéllel ütném agyon de mondhatnám azt is, hogy Miklós a fasz, mert abszolút szarik a jövőre, igenis mondom, mert mi a francért nem állt soha a sarkára, meg azért az a kis előnászéjszaka és az ahhoz való hozzáállása.. és úgy egyáltalán a jövőkép nélküliség.  de nem mondom egyiket sem, mert bár mindkettőnek lenne alapja, ezt együtt kúrták el. na jó az Ildikó az dominánsabban fasz és újra meg kell jegyeznem, elviselhetetlenül filléreskedő, romboló jellem  Igaz sosem voltak a mérleg egyazon oldalán, de az nem is lett volna baj, ha néha egy egy dekányit engedtek volna a másik felére is abból a súlyból,  amit maguk nyomtak a végkifejlet irányába. Már megint az Ildikót kell lehülyéznem. igen, mert lehetett volna ezt emberibben, szeretve gondoskodóbban is  Szomorú könyv, de kortól, helytől és helyzettől függetlenül romboló, ha ennyire kevés a párhuzamos törekvés, az egymásra való odafigyelés, megértés, ha a közös életet önzőmódon a saját szempontok szerint tervezgetik. Ugye mondanom sem kell, kinek a jó nénikéjét inkább. Nyilván az első reakció a domináns és hát nehéz is eltekinteni ettől, hogy egyik oldalra billen a haragmérlege, így lldikót kikiáltsam pusztítónak.  persze az Ildikó egyoldalúan rosszan való beállítása azért fals, mert van, ami árnyalja a képet róla, például a gyerekkori élményi, az anyja, a szakmája, a húga stb..de hát ilyen a zsigeri ítélkezés.

Szép kapcsolati ívet rajzolt Jókai  Anna a szereplők egymáshoz való viszonyának  a kihűlésével és a fokozatosan többször őket megdermesztő hideg szobákkal. Ugyanakkor valami fura módon otthagy egy cseppnyi parazsat, ami azt hagyja sejtetni, hogy lehet ebből még melegség is. És ez a körforgás adja meg azt a reményt ami szinte minden embert arra ösztönöz, hogy higgyen abba, hogy lesz jobb.

Lehetne több aspektusból is boncolgatni a sztorit*, hiszen ott van Ildikó borzalmas anyja, a kedves szállásadó néni és az az édes Öreg Miklós, akik egy egy új szemszöget adnak a történetnek de ezt most kihagyom, mert legyen  ennyi titok a könyvben, ami esetlegesen kíváncsivá teszi azt, akit érdekel egy nem vidám, de annál inkább elgondolkodásra ösztönző, olvasnivaló történet.

*fogjuk is itt:

RAM, Budapest Pannónia u. 88-90
	2014. március 31.

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Egy kicsifiú, vagy ahogy ő mondja pulya, mesél  önéletrajzi módon a családja mélynyomoráról, keserű életükről  a végtelen puritán és alpári vagy ahogy ő mondja csupaszpicsájú és lófaszoló közegben. Mindenki gonosz mindenkivel. Ember embert aláz, ember állatot kínoz, felnőtt gyereket gyötör, gyerek, gyereket szégyenít. A  közösség szégyenteljes zártsága nem ereszti magába a nem idevalósikat vagy ahogy ők mondják  betérteket. Ugyanakkor a sajátjaikat sem  becsülik, védik, ha az az akkori kor stigmája szerint kulák vagy zsidó.  Ilyen élhetetlen életbe zárul a regénybéli anya, apa, gyerekek megbélyegzett börtöne. Olyan plasztikusan meséli ezt Borbély Szilárd, hogy szinte ott fázok, éhezek és szakad a lelkem, tűnik ki belőlem a fény velük együtt a szegénységbüdös , döngölt, nyirkos  padozatú házban. A tehetetlenségében agresszív apával, a reménynélküliségbe szomorodott anyával, , a felnőttek össze-vissza rugdalózó vergődéseivel a gyerekségüket elszívó gyerekekkel. Valahol felrémlett bennem olvasás közben, hogy ez erősen emlékeztet  a Tar Sándori könnyeden mesélt erős prózára,  megfejelve a kissé kaotikusságot és egyben állandóságot,  változatlan monotóniát sugalló ismétlésekkel. Mert az nem is hogy zavaró, hanem inkább zavarkeltő volt, ahogy a visszatérő szövegek megingatták az olvasási  sorrendiségemet és ezzel kizökkentve a monoton boldogtalanságképből, egy még reménytelenebb reménynélküliségbe.

Nagyon jó könyv mind a történet valóságát mind az írói megjelenítő eszközöket tekintve. Kár, hogy ezután már nem fog újabb születni.

Mérő László: Az érzelmek logikája

Mérő László a pszichológiát a matematikai térfélről vizsgálja. 

Segítségül hívja több pszichológiai kutató megfigyelésen alapuló következtetéseit. Bemutatja, mik az alap érzelmek, melyek, amiket tanulhatunk és amik akaratlanul működnek. Mindezek hatásmechanizmusa egyéb érzelmi viselkedésreakciók és azok következményei az emberi magatartásra nézve. 
Kísérletek alapján megmutatja,mi a különbség az állati és emberi viselkedés motivációja között. 
Elemzi mindezt az irodalom, a művészet a tudomány és az áltudományos próbálkozások tükrében és példái segítségével. 
Érdekes ismeretterjesztés, amihez nem kell különösebb szakirányú tudományos fokozat, hogy betekintést kapjon a mezei olvasó is a pszichológia érzelemkutatási területének a múltbéli és jelen tudásszintjének az érintőleges, de a hétköznapokban is használható eredményeibe.

Nem csalódtam ebben a könyvében se, annak ellenére, hogy a legtöbb dolog egyéb könyvből , tanulmányból már ismert volt viszont az olvasmányos stílusa miatt könnyen befogadható.

Lakatos Menyhért: Akik élni akartak

Akiknek nincs szavuk a holnapra, azoknak van jövőjük?  Akiktől elveszik a jövőbe vetett hitet, azoknak lehet e hitük? Akiknek megtörik a tartása, azoknak megtörik a kitartása. Aki éhes, az enne, akinek a gyereke éhes, az meg mindenre hajlandó. Aki bármire hajlandó, azt ki lehet használni.

 Aki nem akarja a másikat megérteni, az okozója annak, aminek a következményeit számon kéri.

Cigányregény nem csak cigányproblémákról. A múlt fénye nem táplálja a jelen megkopottságát. A jelen sötétsége nem halványítja a múlt világát.

Lakatos Menyhértnek szociografikus alaposságú, de nagyon is irodalmi magasságú ez a könyve, mert tudja, érti és el is tudja mesélni nagyon szépen a csúfat. 

Móricz Zsigmond: Sárarany

Sűrű könyv. Nekifeszül minden oldalának a halmozottan életdúlta lobogó lelkinyomornak a torzító atmoszférája. Ösztönök, fölindulás, nagy akarás , paraszti önérzet, úri gőg, asszonyi ráosztott sors, férfiúi eredendő felsőbbség, megszerzés, elhajítás, elszalasztás, ösztönből odaadás, szerzésvágyból odavetés, hiúságból felemelkedés, hiúságból elbukás, odamondás, a megszokás pokla, az utálatba belenyugvás, …

Minden a fenti jelzőket magába foglaló mélyben feszülő, lassú tűzön fortyogó elemet kiold és összeforral egy megpattanó szál. A Turi Dani élhetetlenségéből elszabadult természete és a paraszt don juantól* leolvadó asszonyi, leányi feszület és az azt magának féltő férfii hiúság. Szunnyadó sérelmek, lappangó veszteségek fűtik tovább az egyre terjedő lobogást. De ez sem elég már, mert ha telve van a lehetőség, sőt ami azon is túl lehet az is betelítődik, na akkor, ami azután kívánódik, az már elveszi az életet mert nincsen azon túl semmi amit kiélhetne. Sok kis személyes pokol építi az alvilágot. 
Amikor először olvastam, ezt a sok mindent eltakarta előlem amiatt a mocsok pinabubus mindenáronturidani miatti dühtől elborító vörös köd . Már(egy ideje) tudom, és ez a könyv is megerősít, hogy miért is ajándék az újraolvasás. 



*kopirájt Móricz.

Békés Pál: Csikágó

Hat történet, ami hol összeér, hol külön utazik, hol helyben jár, hol pedig óceánt ugrik. 

Pesti macskaköves, körfolyosós életszag kavarog a kopott lépcsőházra komponált környéken. Amolyan kispályás vagányság a nagypályás történelemben. 
Szuper!

Egressy Zoltán: Most érsz mellé

Nem szeretek ilyet írni szépirodalmi könyvről, de magammal kénytelen vagyok őszinte lenni. A vegyesen sokszínű  novellaszereplők (és ez jó) egysíkúságot árasztó jellegükkel untattak(és ez nem jó).

Sajnálom, mert akartam szeretni ezeket a novellákat, de nem ment. Nem is az, hogy keserűséget áraszt a kötet, meg az sem, hogy a narrációt sem éreztem közelengedőnek, hanem úgy mindenestől a cím ellenére  most ez nem ért mellém. És talán hozzám sem ért. Vagyis azért megsuhantott a szele mert érzem, hogy van itt valami, csak hát… 

Ami tetszett az a különálló novellaformátum ellenére a visszatérő motívumok, de sajnos, mint ahogy a szereplők egyik vezérismérve úgy az enyém is : a felejtés.

Annyit még feljegyzendőnek tartom magamnak, hogy a Portugál színházdrámai változata után nehéz is lenne mellémérni, úgyhogy el is határoztam, hogy egy jótékony időnyi távolságból újra előveszem ezt a kötetet, mert kell ott lenni valaminek, mert a szerkesztés az tetszik, és az apró finomságok azért felvillantak a vállaltan sokatváró szemeim előtt. Tán csak pillanatnyilag nagy a kontraszt bennem.