Nem szeretek ilyet írni szépirodalmi könyvről, de magammal
kénytelen vagyok őszinte lenni. A vegyesen sokszínű novellaszereplők (és ez jó) egysíkúságot
árasztó jellegükkel untattak(és ez nem jó).
Sajnálom, mert akartam szeretni ezeket a novellákat, de nem
ment. Nem is az, hogy keserűséget áraszt a kötet, meg az sem, hogy a narrációt
sem éreztem közelengedőnek, hanem úgy mindenestől a cím ellenére most ez nem ért mellém. És talán hozzám sem
ért. Vagyis azért megsuhantott a szele mert érzem, hogy van itt valami, csak
hát…
Ami tetszett az a különálló novellaformátum ellenére a visszatérő motívumok, de
sajnos, mint ahogy a szereplők egyik vezérismérve úgy az enyém is : a felejtés.
Annyit még feljegyzendőnek tartom magamnak, hogy a Portugál
színházdrámai változata után nehéz is lenne mellémérni, úgyhogy el is
határoztam, hogy egy jótékony időnyi távolságból újra előveszem ezt a kötetet,
mert kell ott lenni valaminek, mert a szerkesztés az tetszik, és az apró
finomságok azért felvillantak a vállaltan sokatváró szemeim előtt. Tán csak
pillanatnyilag nagy a kontraszt bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése