Egy kicsifiú, vagy ahogy ő mondja pulya, mesél önéletrajzi módon a családja mélynyomoráról, keserű életükről a végtelen puritán és alpári vagy ahogy ő mondja csupaszpicsájú és lófaszoló közegben. Mindenki gonosz mindenkivel. Ember embert aláz, ember állatot kínoz, felnőtt gyereket gyötör, gyerek, gyereket szégyenít. A közösség szégyenteljes zártsága nem ereszti magába a nem idevalósikat vagy ahogy ők mondják betérteket. Ugyanakkor a sajátjaikat sem becsülik, védik, ha az az akkori kor stigmája szerint kulák vagy zsidó. Ilyen élhetetlen életbe zárul a regénybéli anya, apa, gyerekek megbélyegzett börtöne. Olyan plasztikusan meséli ezt Borbély Szilárd, hogy szinte ott fázok, éhezek és szakad a lelkem, tűnik ki belőlem a fény velük együtt a szegénységbüdös , döngölt, nyirkos padozatú házban. A tehetetlenségében agresszív apával, a reménynélküliségbe szomorodott anyával, , a felnőttek össze-vissza rugdalózó vergődéseivel a gyerekségüket elszívó gyerekekkel. Valahol felrémlett bennem olvasás közben, hogy ez erősen emlékeztet a Tar Sándori könnyeden mesélt erős prózára, megfejelve a kissé kaotikusságot és egyben állandóságot, változatlan monotóniát sugalló ismétlésekkel. Mert az nem is hogy zavaró, hanem inkább zavarkeltő volt, ahogy a visszatérő szövegek megingatták az olvasási sorrendiségemet és ezzel kizökkentve a monoton boldogtalanságképből, egy még reménytelenebb reménynélküliségbe.
Nagyon jó könyv mind a történet valóságát mind az írói megjelenítő eszközöket tekintve. Kár, hogy ezután már nem fog újabb születni.
Majd elkérhetem? Lécciléccilécci
VálaszTörlésAham
VálaszTörlés