Hazai Attila: A maximalista

Olyan hatással volt ez a kis kötet rám, amilyen már rég nem volt novellaolvasás alkalmával. Főleg nem ilyen sorozatosan. Meghökkentett. De nem úgy. Illetve de, csak nemvártan. Amolyan ezmegmiez-módon.

Minimál, de ütős. Baromi banális montázsok , mert azért az összepasszintott fordulatelemek szélei kényelmetlenül ugyan, de összeérnek, és ennek ellenére mégis végtelenül hétköznapi bagatellek, melyeknek lényegtelenségből megvastagított pillanatait kiemeli egy nagyzoomos képnézegetővel. És bár első látásra nem vársz nagy dobást, de váratlanul húz a tizenkilencre  lapot. Ettől összekavarodik a jól kiszámítható nyerési esély, aztán miután kikavarodunk a kiszámíthatatlanság katyvaszából, megnyugodva látjuk, hogy mégiscsak huszonegy jöt ki, csak valahogy a lapok sorrendje vagy mintázatai olyan furák.  Na jó, kimondom, groteszk, de mégsem kategorizálnám , mert mintha nem tudatos lenne ez a meghökkentő zavarfordulatokkal megpörgetett szövegforgó, mert éppen hogy mindenek ellenére baromi egyszerű szövegek ezek, de mégis. Talán a nyelvezet egyenessége (egyszerűsége) miatt érzem ezt, mert hát azt nem mondanám, hogy túl van bonyolítva, annak ellenére hogy nem hétköznapian szövi a mondandót. De még a mondandó is túlzás, mert hát csak úgy zajlanak a történések mondatról mondatra fordulva. Valami nemvárt logika folytán. Kiszámíthatatlanul átmozgatva a történetfolyamot, de mégis minimális figyelemeszköztárt igényelve az olvasótól, a sztorikimenetelt már-már kiszámíthatóan egyszerűen, ennek ellenére, fordulatosan. Fura, de jó. Nem azt adja , ami várható lenne egy abszurd novellától és mégis.  Csak másképp. Nem a végére teszi a hangsúlyt, mert azért az valami kis hétköznapi hepiendbe kényelmesül vele, bár nem hétköznapi módon, hanem ahogy eljut odáig, na az igen csak meghökkentő.  Mert (és itt lelövöm az egyik sztorit értsd spoiler, de nem ez a lényeg) hogy úgy legyen tartósan jó egy házasság, hogy a nászút előtt a reptéren egy teknős a friss férj fejére esik, aki attól elfelejt elmenni a nászútra, majd amikor eszébe juttatják, hogy neki most hol kellene lennie, azonnal korrigál és boldogan élnek amíg… A teki is jól van, csak kicsit megszigetelőszalagozzák a páncélját.

Amúgy viccesnek is mondhatnám, csak hát aprócska vagy nagyobbacska  (kis túlzással szólva) tragédiák során halad a sztori a megnyugtatóan egyszerű végbe . Olyan tragikomikus szituk de a rövidségük okán hirtelen vágásokkal cikcakkozva haladva a gyors befejezéshez. Nem úgy mint Örkény, á, dehogy, nem is tudom hogy jön ide, talán a rövidség és váratlanság okán, de azért mégsem, nem. egyáltalán nem, hanem mint … nem is tudnám hasonlítani.

Eléggé megosztó prózát hozott létre Hazai, mint ahogy minden egyéb is zavarba ejtő volt, amit az önmagának tragikusan rövidre szabott életében kifelé mutatva csinált. Nem is nagyon tudta a befogadóközeg elhelyezni, mert mindig ott a kétség, hogy akkor most zseni vagy ennyire amatőr. 

Na figyi. 

Úgy képzeld el a történeteit, mintha lenne az a kép, hogy Lucky Luke Jolly Jumper nevű lován  komótosan poroszkál a kaktuszligetben a lemenő napba és egyszer csak megbotlik a lova egy dinoszaurusz koponyában és egy kaktuszkupacka dől . Luke leesik,  a feje sajnálatos módon hozzácsapódik ahhoz az egyetlen sziklához, ami közel s távol egyedül található az egész környékben. A Daltonok megérzik, hogy valami szerencsés hír érkezik hamarosan és gondolják elé mennek. Lovon. Eközben Luke mellett megjelenik az első keselyű és éles csőrével elkezdi kopogtatni a kovbojkalapot,  a lova mindeközben semmit sem érzékelve, káromkodva szedegeti a lábába ment kaktusztüskéket. Szóval közelednek a Daltonok, Jolly Jumper magával van elfoglalva, Luke-ot éppen egy keselyű koponyalékeli. Mit ad az ég, Luke kissé megszédülve ugyan, de felpattan, , mert a kalap alatt természetesen munkavédelmi sisakot hord. Míg porolgatja az amerikai nagybácsitól kapott kockás tweed zakójáról a port, elgondolkodva fixírozza a keselyűt. Abban  a pillanatban érnek oda a Daltonok mialatt Luke egy francia séfet megszégyenítő mozdulattal kitekeri a keselyű nyakát, majd míg azt kedélyesen, sztorizgatva  megsütik nyárson, ellátja a lova sebeit. Aztán amikor elhangzott az utolsó történet is, elfogyott a keselyű szárnya is lóra kapnak és megnyugtató egymásra lövöldözések közepette mindenki megy a következő üldözéses jelenetbe, hogy azért az olvasó is megnyugodhasson, a világ csak pillanatokra fordul ki a sarkaiból, amúgy minden az, aminek látni szeretné.  Mármint amit elvár, hogy legyen. Kiszámítható és  kedélyesen megnyugtató. Egyfajta hepiend.

Ööö… nem . nem ilyen nyomin ír, hanem csak azt akartam érzékeltetni ilyen Hangyássysan, hogy váratlan, minimál kinézetű, de azért lokális szinten igenis valóságos tragédiákat felvázolóan, zavaros lólépésekkel haladva,  átlépve a szomorúságfaktort, egy teszkógazdaságos hepiendbe fordulva fejezi be … na, .érted!

Oké ebből nem jövök ki jól, úgyhogy csak annyi, hogy nekem bejött. Na heló!




(Köszi E a könyvet)

EGY TRAGIKOMÉDIA SZINOPSZISA

Mindenkinek igaza van. 

(F.Á.)

Háy János: Ország, város, fiú, lány

Valahogy megint az az érzésem, (nem csak érzés, ez van) hogy régi, új, jobb, kevésbé jó , előrendelt, utóbetalált,  innen-onnan összegereblyézett szövegek is vannak ebbe a kötetbe egybeterelve. Az egybeterelés nem is lenne baj, mert hát egy tematikus keretbe rendezett írások ütősek tudnak lenni egyben. Meg így utólag még azt is mondanám, hogy naésakkormivan?! Meglehet megint csak egy kevésbé elkapott Háy-hullámra ültem fel, vagy csak rosszkor, mert ha túl tudok mutatni a magam keltette hullámon, el kell ismernem többnyire rendben vannak az írások, sőt van, ami kifejezetten tetszik már csak a véleménybátorságuk miatt is (erdély), meg mert nem a sztereotípiákat hozza, nem csili-vili útikönyv szerűen lelkendezik, inkább amolyan belső utazást vetít ki, a hely és az utazó viszonya, szubjektív, de más számára is élvezhető reflexiókban. Ugyan nem tudom, de nem is érdekel, mi belőle a fikció és mi a valós élmény. Mint egy rendes olvasót, a végeredmény érdekel. 

Ami a kezdő fanyalgásomat indokolja az is abszolút szubjektív. (ez tök fölösleges megjegyzés, mert mi más is lehetne egy személyes olvasat) Magas elvárásom van Háy-jal szemben és bár tudom, hogy ez irracionális, hogy az ő stílusa (már ha lehet stílusnak nevezni egy nem tehetségtelen, nem csak úgy marketingvonalon  felháypolt (énkérekelnézést) író irodalmiasságát ugye, mert ettől igen messze van, abszolút művészi látása, hallása van, nem kínosan erőltetett sokoldalúságával ami ma szinte elvárás a közönség részéről*, - próza, vers, dráma, zene, bár a zene főleg csak hangulatfokozó minőség - kétségtelenül az élvonalban van, sőt ott van a prózája okán a kortársi nakéremezazirodalom listámon a maga egyedien melankólikusba hajló hangzásával) , szóval hogy így kikeveredtem a csillagozással meg dőlt betűvel terhelt zárójelből akkor leegyszerűsítve mondom: annyi a visszafogottságom oka, hogy mindig valami relevációt várok, aztán végül is örülök, hogy a megszokott ígyszeretemháyt otthonosság érzést kapom, de mégis ott marad az a megmagyarázhatatlan hiányjel a hosszú elégedettségvonalamon. Eh, hülye olvasó.

Főleg, hogy már 2 újabb randijegyem van vele egyszer az új darabjához másszor meg egy érdekes zenei fúziós performanszra.

- - -

*az hogy ez mennyire jó vagy rossz az egy másik gondolatmenet témája lehetne

Mitch Cullin: Mr. Holmes

Sherlock Holmes megöregedett. De ne a mai Cumberbatch féle Sherlockra gondolj, hanem a jó öreg Doyle féle klasszikra. Vannak gondjai az öregséggel, mert mint minden embert őt is utoléri a nehézkes mozgás, és a híresen éles elméje is kezdi cserbenhagyni.

Vidéki otthonában él házvezetőnőjével és annak kisfiával, aki a segítségére lesz , hogy végigjárhassa azt az utat amit még utoljára rendezni akar magában. Méhészkedéssel , emlékek írásával tölti az idejét, míg a fiúra támaszkodva halad az emlékidejében hol előre, hol vissza. Nagyon plasztikus kép, ahogy a megroggyant öreg nyomozó kűzd a saját korlátaival írás, gondolkodás közben.

"-Ön volna Sherlock Holmes? Hát ez hihetetlen. -Semmi gond. Én is alig hiszem el magamnak"

De nem adja fel, annak ellenére, hogy a saját életének a nagy kérdéseivel kell visszaemlékezés útján szembenéznie. Egy utolsó utáni ügy megoldásával, az elme határaival , a testi korlátokkal, egy megoldatlan, tisztázatlan szerelmi esettel, egy utolsó útjáról, a messzi japánból hozott, régről megoldatlan rejtély feloldásával...

„– De miért ide jött? – kérdezte. – Miért önhöz? Felhő úszott a nap elé, hosszú árnyékot vetett a parkra. – Gondolom, a remény hajtotta – mondta Holmes. – Úgy rémlik, az a hírem, hogy tudom a megoldást olyankor is, ha az események reménytelen irányba fordulnak.“

... és persze közben felvillannak a múlt emlékei, amik szépen bontakoznak ki a visszaidézett idővel, az elfedett valós logikájukban, a rátelepedett , jobban mondva rárakódott vagy inkább elnyomott homályból.

A könyv melankolikus hangulata teljesen belerántott az elmúlás szép (igen , ilyen irodalmi viszonylatban szép) hullámába.

Cullin nem akart Doyle nyomdokaiba lépni az érinthetetlen, emberfelettivé magasztosult Holmes figurájával. Cullinnál Sherlock Holmes egy megöregedett, halandó sőt esendő ember, aki elveszített mindent és mindenkit már, ami az addigi életét olyanná tette amilyen az volt. Egy sziporkázó zseniális nyomozóvá, akit testi és szellemi képessége, akit a barátja egyben munkatársa és persze nagyszámú rajongója magabiztossá és erőssé tett. Egy legendává.

„Ahogy ott ültek ott ketten, Holmes éppoly elkopottnak érezte magát, amilyen az évezredes kőtömb volt – csak nyugszik a halmok tövében, és valahogy mindig ott marad, miközben minden, ami ismerős, visszahúzódik, elsorvad vagy eltűnik.“

Kíváló könyv, mert ki máson lehetne jobban bemutatni ezt az állapotot, mint a mindenki által ismert és nagyra tartott elmebajnok nyomozón, akin a hozzá nőtt irodalmi legenda miatt nem fog ki senki és semmi.

Valami mégis.

Az idő.

(a könyvből egy remek filmadaptáció is készült Ian McKellen kiváló alakításával)

Tony Parsons: A gyiloktáska

Egy egykori elit iskola elit diákjai, akik mára sikeres emberek lettek, alias és sötét titkot hurcolnak magukkal a múltjukból. De a múlt utoléri őket egy digitális  bosszúálló gyilkos képében. Mészáros Bob ugyan virtuális alakként nyomul, de a torokelvágásai nagyon is valóságosak.   Nem könnyű a feladata Max Wolfe nyomozónak, mert egyrészt ki kell derítenie az áldozatok közös múltját és megtalálni a jelen gyilkosukat. Főleg, hogy a gyilkos nem csak hogy ügyesen tűnik fel majd el az online térben, de még a magáméletét is veszélyezteti. Pontosabban a kislányát fenyegeti, akit Wolf a gyengeségtől sem mentes ember, de jó nyomozó, egyedül nevel. (igen erős ebben a krimiben is a magánéleti vonal, ilyenformán belecsempészve a parsonsi irodalmi vetület, elvégre mégiscsak... ,  de azért nincs elhanyagolva a krimi szál, sőt!

Ezzel a múlt-jelen-online-offline  kriminális helyzettel borzolja az olvasóját Tony Parsons, akinek ez az első próbálkozása a krimi műfajban. Próbálkozást írok, de valójában egy nagyon jó, összetett, fordulatos  krimi, minden olyan elemmel, amitől jónak mondható a műfaj. Engem meggyőzött, hogy ért ehhez is.  Profi.

Esterházy Péter: Fuharosok

(A 83’-as kiadású különálló szöveg)

"Álversképpé túlzott, hamisprózai csöppregény? Nagyszavakba oltott, fuharosított kislovagregény?

 Zsófiból fényhercegnő lesz. Szimbolikusan is és amúgy is. Zsófiba éket vert a családi vállalkozás stafétafénye. NőVérré fényesítették. Esterházykám na nebaszz, ez komoly?  Ez komoly!"

Így reagáltam le, amikor először olvastam. Persze sokadik EP olvasatként, úgyhogy nem ért váratlanul. (milyen jó, ha vannak régebbi jegyzetei az embernek, amivel szembe vagy párhuzamba állíthatja magát. /lábjegyzet: ez egy jól kivehető, szabályos öndícséret/  )

Mert egyfelől már amikor először olvastam is felnőttnek számítottam a balladisztikus szövegolvasás, a hatalom és kiszolgáltatottság. a szellem és erő, szép és csúf , erkölcsi mércék, megbolondított jó-rossz pozíciók párharcának  tartalomfeldolgozása szempontjából is.(fúdeöregvagyok)

Nem is értem hogy lehet ez  kötelező olvasmány. Mert oké, hogy tanítani való szövegszerkezet, stílus...  és hogy felnőtté avatásos izé... na de amin keresztül ezt végig...(jajmár, nem a defloráció miatt, ugggyanmár) szóval már a szerkezete, nyelvezete meg az intertextualitásai sem feltétlenül felsőtizenéves kategória. (tök önleminősítő érzés, hogy alig ismer fel az ember benne ezt azt, holott zsúfolásig tele... ) Az erős lélektani szöveghatásról nem is beszélve.

Nem hiszem, hogy pont ez a könyv vezetné be az EPirodalomba a gimiseket. Bár lehet csak én vagyok irodalmilag későnérő. De szerintem ez ráér többediknek olvasni. Amikor van elég muníciója az olvasónak. Úgyis örök darab.