Sherlock Holmes megöregedett. De ne a mai Cumberbatch féle Sherlockra gondolj, hanem a jó öreg Doyle féle klasszikra. Vannak gondjai az öregséggel, mert mint minden embert őt is utoléri a nehézkes mozgás, és a híresen éles elméje is kezdi cserbenhagyni.
Vidéki otthonában él házvezetőnőjével és annak kisfiával, aki a segítségére lesz , hogy végigjárhassa azt az utat amit még utoljára rendezni akar magában. Méhészkedéssel , emlékek írásával tölti az idejét, míg a fiúra támaszkodva halad az emlékidejében hol előre, hol vissza. Nagyon plasztikus kép, ahogy a megroggyant öreg nyomozó kűzd a saját korlátaival írás, gondolkodás közben.
"-Ön volna Sherlock Holmes? Hát ez hihetetlen. -Semmi gond. Én is alig hiszem el magamnak"
De nem adja fel, annak ellenére, hogy a saját életének a nagy kérdéseivel kell visszaemlékezés útján szembenéznie. Egy utolsó utáni ügy megoldásával, az elme határaival , a testi korlátokkal, egy megoldatlan, tisztázatlan szerelmi esettel, egy utolsó útjáról, a messzi japánból hozott, régről megoldatlan rejtély feloldásával...
„– De miért ide jött? – kérdezte. – Miért önhöz? Felhő úszott a nap elé, hosszú árnyékot vetett a parkra. – Gondolom, a remény hajtotta – mondta Holmes. – Úgy rémlik, az a hírem, hogy tudom a megoldást olyankor is, ha az események reménytelen irányba fordulnak.“
... és persze közben felvillannak a múlt emlékei, amik szépen bontakoznak ki a visszaidézett idővel, az elfedett valós logikájukban, a rátelepedett , jobban mondva rárakódott vagy inkább elnyomott homályból.
A könyv melankolikus hangulata teljesen belerántott az elmúlás szép (igen , ilyen irodalmi viszonylatban szép) hullámába.
Cullin nem akart Doyle nyomdokaiba lépni az érinthetetlen, emberfelettivé magasztosult Holmes figurájával. Cullinnál Sherlock Holmes egy megöregedett, halandó sőt esendő ember, aki elveszített mindent és mindenkit már, ami az addigi életét olyanná tette amilyen az volt. Egy sziporkázó zseniális nyomozóvá, akit testi és szellemi képessége, akit a barátja egyben munkatársa és persze nagyszámú rajongója magabiztossá és erőssé tett. Egy legendává.
„Ahogy ott ültek ott ketten, Holmes éppoly elkopottnak érezte magát, amilyen az évezredes kőtömb volt – csak nyugszik a halmok tövében, és valahogy mindig ott marad, miközben minden, ami ismerős, visszahúzódik, elsorvad vagy eltűnik.“
Kíváló könyv, mert ki máson lehetne jobban bemutatni ezt az állapotot, mint a mindenki által ismert és nagyra tartott elmebajnok nyomozón, akin a hozzá nőtt irodalmi legenda miatt nem fog ki senki és semmi.
Valami mégis.
Az idő.
(a könyvből egy remek filmadaptáció is készült Ian McKellen kiváló alakításával)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése