capitalbunkó

A mozibüfében a megérdemelt (fenét megérdemelt! megfizetett)pattogatott kukoricára várva, arra kaptam fel a fejem, hogy a mögöttünk állók kültelki módon és nagyhangon (érdekes a gátlástalanul bunkók mindig nagyhangúak) adtak hangot a véleményüknek, a szerintük nyilvánvidékisuttyókról, akik megkérdezték a kiszolgálócsajt,  mi az a  nachos.

Ahogy számoltam vissza magamban 10-től, az alábbi történet jutott eszembe.

Egy elég régi, de mély nyomot hagyott utazás alkalmával találkoztam egy bácsival.  Valahol a börzsönyben, egy kicsi faluban él(t?).  Pont úgy nézett ki, mint bármelyik tradicionálisan öltözködő, láthatóan vidéki életformát élő,  őkorabeli bácsi. A kalap, a nyáron is zártnyakú ing, fényesre suvickolt bőrcsizma és egy -még így öregesre megsárgultan  is - tekintélyes bajusz. Ült egy apró széken a nyitott portáján. Nem hinném, hogy helyi  „celeb” lehetett, aki a turisták kedvéért kiültettek marketingnépművészkedni. Semmi mesterkéltség nem volt benne.  Csak úgy, a maga kedvére farigcsálhatott. Megálltunk. Köszöntünk, biccentett. Néztük, hogy kap  képzeletbeli életet a kezei között az alaktalan fahasáb. Aztán a szemem sarkából érzékeltem, hogy még valakik figyelnek kicsit odébb. Valahogy erős kényszert éreztem, hogy halljam a hangját. Szinte gyermeki konoksággal akartam, hogy megszólaljon, ezért beszélgetni kezdtem vele.  Olyan dohányrágta hangja volt, pont mint elképzeltem. Nyilván az ő világában elég banálisakat kérdezhettem, mert fel sem emelve a tekintetét a faragásból, úgy válaszolt. Amolyan reszelőscsöndű kurtákat. Amikor kérdésére megmondtuk hogy Budapestről jöttünk, felnézett a faragásból és azt kérdezte:  Télleg úgy van, hogy ott éjje’–nappa’ égnek a lámpák a bótokba'? Hirtelen nem is tudtuk, hogy ez most amolyan helyi tréfa lehet vagy tényleg ezt kérdezi. De ahogy várta a választ, abban nem volt semmi tréfás várakozás vagy huncutság.  Csak türelmes kíváncsiság. Mielőtt válaszolhattam volna, egy másik bámészkodó ordasmód felröhögve, valami viccesnek gondolt lekicsinylőt vetett oda.  A bácsi fogta a kisszékét és a faragószerszámát és szó nélkül beballagott a házba, otthagyva a fahasábból éppen kibontakozó figurát a porban.

Most meg mi baja a vénfószernek? - nézett ránk még mindig röhögve az egysejtű .

Legszívesebben gyomorszájonérveltem volna a térdemmel a pestibunkóját.  Bazmegtarack* tudod mi az, hogy csoda? Mert pont most  bsztad* tönkre.

*bocs, de ezt nem lehet szebben.

nem akarok álszent lenni, mert szerintem lehet (szinte)mindenből viccet csinálni, de vannak helyzetek és pillanatok, amikor nem. ha meg de, akkor legalább tényleg mosolyogtató legyen  vagy sósavmarással vetekedően  szarkasztikus, de odaillő