Legyen idén a költészetnapi respect a napokban a 80. évét ünneplő Kossuth-díjas író, költőé, Csukás Istváné. Hogy ki is Csukás István? Hogy nem ismeritek? Ó, Őt igazán mindenki ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint egy kackiás bajusz vagy egy huncut mosoly vagy egy kifordított mesevilág vagy álomszíneket festő pemzli, vagy az ember szeme sarkában a jókedv . Most leginkább egy kifogyhatatlan fantáziához hasonlít, ahogy ül a varázslatosan színes, ringató képzelet peremén. Föl-le, föl-le...
Na kezdjük egy (két) tárcájával:
Mi a helyzet a költővel?
Nincs rémesebb olvasmány, mint a költői nyilatkozat, önarckép, lázas önmegfogalmazás. Nem csak azért, mert pótkávéíze van: rendszerint a versek helyett íródik, hanem mert nevetséges, mint a fedélzeten az albatrosz. Pedig, ha jól értem, paradox módon éppen a nevetségességtől való félelem szüli, ingerülten elhessenti a gyerekes műfajt, a komolytalan versfaragást. Komolyabb dobogót kapar a talpa alá: a politikát, a népmentést, az országos ügyeket. Itt aztán meg is áll a tudomány, be kéne fogni a gunyoros csőrt! Míg más rá nem tapasztja a tenyerét.
De nincs bennem félelem, mert, természetesen, magamról írok, saját hajlamaim között válogatok, bátran és szabadon, ahogy kell. Mert persze hogy kikacsintott, kikacsint belőlem a vátesz, kifordult szemfehérje eszelősen villog, a rossz ripacs, aki nem szerepre, hanem csak a lehetőségre vágyik, hogy megmutassa önmagát. Tűzvész, földrengés, árvíz – minden jó neki, azonnal ott terem, profilba fordul, hogy nemes arcéle kirajzolódjék az égre. Mi a rossz ebben? Miért ne lehetne a költő az események fősodrában? Pláne Magyarországon! Hiszen érzékeny, intelligens, fölényes mestere a szavaknak; ráadásul komoly hagyományokra támaszkodhat, s a közönség is elismerően csettint: ez már döfi! S ki az a bolond, aki nem szeret sütkérezni a népszerűségben, a gyors siker fényében?
Vagy legyen gyámoltalan falu bolondja, árokparton tengődő éhenkórász? Ez is tetszene a közönségnek, alamizsnát nyomva a költő markába, olcsón levezethetné a kisebbségi érzését. Volt rá példa, van rá példa. Éhen halt költők áttetsző kísértetei rontják az ünnepi hangulatot ma is; kínos, mint a himnusz közben felkorgó gyomor.
Én úgy gondolom, nem túl érdekes a költő testi megjelenése, apró-cseprő harcai az érvényesülésért, a megregényesített életrajz, jobb lenne a versekre figyelni, amelyek, ha jók, úgyis leválnak esendő porhüvelyünkről. Ki így él, ki úgy él, Babits tanárkodik, Illyés tisztviselősködik, Berda csavarog, Sinka zsákol… A költemények? A költemények szabadon repülnek, mert a vers maga a szabadság, lelkünk fényűzése! Mindnyájunké. Pártállás nélkül.
Ne a fájdalmat
Író-olvasó találkozó után az egyik lelkesült szavalóverseny-szervező, irodalombarát tanárnő, már az asztal mellett folyó beszélgetés közben megjegyezte:
– Ne a fájdalmat, hanem az egészséget tanulják el József Attilától!
A mondat ingerültre sikerült, tapintatosan el is engedtük a fülünk mellett, s tovább udvariaskodtunk egymással, hévvel, rutinosan, ifjú költők és irodalomszerető tanárok.
A megjegyzést azonban nem felejtettem el, tovább mocorgott bennem, szervezkedett a gondolataim között, érveket gyűjtött s bosszantott, hogy nem akar elmerülni az író-olvasó találkozó érdektelennek ítélt emlékével együtt. Hát jó, szántam el végre magamat, lássuk. Igaza van-e?
A nagyobb hitel kedvéért először a saját érzelmi megnyilatkozásaim természetét, egy-egy vers mögé modellálható pózokat, tartásokat, dacok és elkeseredések nem őszinteségét, hanem indokoltságát, távlatát és hőfokát, árnyékát vizsgálgattam, majd az egykorú pályatársak pontosan fejben tartott, naponta elmormolt verseit, indulatait vettem sorra – és nyugtalan lettem.
Azután így magyarázgattam magamnak: Ez valójában természetes is, hogy az induló költő erős, olykor túlságosan felhangolt érzelmeket keres magában, a szónak jó értelmében hatásosat, hiszen lobogni, érezni akar, érzékennyé akar válni. A tanulóidő ez, mikor a személyes érveket, tapasztalatokat ehhez a fölhangolt állapothoz keresi, csoportosítja, s a mesterektől ezeket a lelkiállapotokat lesi el, azon gyakorolja magát. Az etűdöket úgyis eldobja, ha megjön az „igazi hang”, akár egy kvinttel lejjebb is; a mutáció elmúlásával derül ki a hangfekvés.
Igen ám, de túl a költői nagyság varázserején, József Attilától, kimutathatóan e tanulóidőben, miért a fájdalmat vesszük át elsősorban, ami nem is „praktikus”, hiszen az egy életmű legmagasabb hangja, eltanulhatatlan, s fulladást okoz – miért nem például derűjét, játékosságát, iróniáját, csillagléptékű logikáját?
Mintha e tanulóidő lelki tartása el is húzódna s mazochisztikusan elfelhősödne, amely lelkiállapothoz, nem vitás, időnként bőven adódik valódi ok, starthátrányból hozott gátlások túllicitálása, a szegénység, származásemlék, valóban átélt, helyenként kötelező bakacsinja, történelmi emlékek; vagyis egy olyanfajta, szemérmes vagy nyílt fájdalomgörcs, amely fárasztó is, bénulást okozó is, és egy szempontból nem is veszélytelen a költőre. Abból ugyanis, hogy ez a lelkiállapot fölad más megközelítési lehetőségeket a világhoz, megfejtéseket, magyarázatokat, érveket. Az indulat, a fájdalom így nem mindig válik egy hibátlan logikájú gondolatsor érzelmi áttételévé, végeredményévé, hanem az utóbbi mozzanatot elhagyva, ötletszerűen, akár beidegzetten, jó ha nem blöffölve, jajveszékel, érzeleg, kóros esetben ömleng.
A nem megindokolt komorság, fájdalom túltengése ráadásul még komikus időzavarokat is okozhat: a századforduló fájvirágait vizionáljuk kisebb-nagyobb modern formájú cserepekbe.
Az illető tanárnő megjegyzését végül is nem tartom általános érvényűnek, de egy biológiai evidenciát feltétlenül tartalmaz: a fiatal szervezet öreg korára kopik el, s nem fordítva.
Bevezetőnek ennyi, de jövök még Pista bácsival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése