Ljudmila Ulickaja: Kukockij esetei

Ulickaja megint belekavart a nagy orosz fazékba, ahol is tányérra szedhető az ismert és rettegett politikai korszakban rotyogó tudomány,vallás, a fiatalság lázadása, a férfi –nő viszonya egy családi történeten keresztül.(ha egy kis írói fricska csiszolta szemüvegen át nézem, gondolhatnék olyat is, hogy micsoda áthallás az, hogy éppen a nagy orosz anyácska társadalmi visszásságát egy szülész és a meg- vagy nemszületés morális témájával kapcsolatos környezetbe helyezi. ) 
Aki a rövid értékeléseket kedveli, tulajdonképpen itt abba is hagyhatja, mert a többi már csak aprólékoskodás. 
A maga stílusában regényesen, de mindezen túl mégis porhintés mentesen, érthetően tudja megjeleníteni azokat az egyszerű fonákságokat a szereplőkön keresztül, ahogy a jóság és kedvesség a maga csendes nőiességében megfosztatik mindentől ami fontos neki. Az értelmétől, a méltóságától a szakmai büszkeségétől. 
A múlt biztos köveiben és vallásosságban menedéket találót megfosztja külvilág látásától, a szeme világától, majd miután így is megtalálja a kapaszkodót, visszaadja neki azt, hogy mégis látnia kelljen, amit nem akar. 
A tudás és a haladó ám életellenes szemlélet, alkoholizmusba menekül. A szép , okos, erényes és tudatosan jókislány átcsap csavargó és önfejű lebegő létezésbe, amit a jazz párhuzammal remekül kifejezésre tud juttatni Ulickaja, mint a szabadság és improvizatív útkeresés véletlenszerű egybeeséseinek a nem hely- és időkonform, ezért kudarcra ítélt kezdeménye. 
A jövőtlenséget ígérő gyökérnélküliségből eredő ragaszkodás viszont, éppen az előzővel ellentétesen megtalálja a szerepét az őt előzőleg padlóra juttató osztálytársadalmi talajban. 
Aztán ott van a valódi gondolkodó, aki minden ízében átlátja a körülvevő mételyt, őt viszont komikus módon köztörvényeskén börtönzik be, míg a rendszerbe illeszkedő jómunkásembereket éppen a hűségük miatt, kozmopolizmus vádjával lehetetlenítik el. Mindeközben a kiaknázatlan zseniknek meg szépen kialszik a fényük… 
Újra csak hódolat Ulickajának.