2016. február 29.

Galgóczi Erzsébet: Vidravas

Az utolsó könyve Galgóczi Erzsébetnek, ezért  bár kívánná a történet a folytatást az itt véget érő, de hamarosan bekövetkező események miatt, sajnos nem lesz ilyen.  Még a megírása idejében is ott fenyegetett a vidravas fogainak a fenyegető összezáródása. (az megér egy külön említést, hogy bár  84-es a kiadás, és erős változások indultak el politikailag, de  még akkor is cenzúrázták az érezhetően belebegtetett 56 miatt.) Nagyon kemény világot tár fel abból a közvetlenül Sztálin utáni, nálunk Rákosi alatti érából. Feldolgoz egy politikai szégyenteljes történetet, több társadalmi réteg szegregálásának, szándék szerint egyenesen a megszüntetésének a története, osztályozása, minősítése, kitörlése az össztársadalomból az elhíresült MAORT per alapján.  Az ország akkori elitjének, értelmiségének, módosabbnak számító parasztságának a kiiktatása.  Sztálini tanokon nevelkedett, Rákosi és az ahhoz vezető, torzult ideológiákon elembertelenedett  korszak.  Listázás, beszolgáltatás, besúgás… , kényszerű, kiforgatott ideológiák mentén szerveződő társadalom..., kulák, kizsákmányoló, reakciós, népáruló, nemzetellenes, csak úgy röpködtek ezek a vádak, és az ezért járó kötelek, életfogytok…

Jól visszaadja a regény az akkori direktívaként használt jelszavakat, azt a kíméletlenséget ahogy a cél szentesíti az eszközt.  Társadalmi egyenlőség megszüntetését célul kitűzve , a marxista ideológia mögé felsorakoztatott kétes eszközökkel való végrehajtása de jól kijelölt keretek közé szorított életek, lehetőségek, de inkább lehetetlenségek generálása. Mert milyen képtelen ideológiára épül az, amikor embereket egyszerűen kitesznek az addigi életükből és belepakolják más emberek életébe. Beletelepítik a kitelepítetteket. Micsoda méltatlan helyzeteket, megalázó viszonyokat és embert próbáló éveket teremtettek egy ilyen döntéssel másokra, akik az akkori politikai szélirány szerint nem illettek a társadalmi rendbe.

Ezt, a regénybeli három különböző sorsú ember(nő)nemzedéki , osztálybeli különbözősége mutatja be a kor és a szellemet amit a feszülő, a rendszert formálók által mesterségesen feszített ellentétek és a ránehezedő terhek bonyolítanak.
De a könyv ennél sokkal cizelláltabb.

Orsolya a tanulni vágyó, a szüleitől, föld megművelésétől más művészi képességeket magában érző és ezáltal  más életre vágyó paraszti származású lány,   és Simonné a kitelepített, mindenétől megfosztott, de  művelt, világot látott és kényelmes életminőséghez szokott “burzsuj” asszony a lehetőségeinek köszönhető szélesebb látókörű nagypolgári ideológiájának a szembeállítása, egymásnak feszülése, amit színez még Orsolya anyjának, Révnének a munkát és a magának, gyerekeinek viselhető körülményeket teremtő szorgalmat, hagyományokat és ezáltal a megszokott biztonságos talajt megtartani vágyó parasztasszony létfilozófiája, ami nem is igazán filozófia, mert a maga egyszerűsége és zsigerisége nem emeli megfogalmazható filozófiai szintre, inkább csak a biztonsága és élhetőségének a tudattalan kapaszkodója.

Erre a hármas vonalra van felfűzve a regény.
De nem amolyan szájbarágós vagy direkt módon ahogy azt egy propagandakönyv tenné, hanem nagyon szépen, irodalomba csomagolva, nem belevezetve az olvasót egy olcsó vonalas ideológiákat fröcsögő karakterekkel teli kornaplóba, hanem nagyon finoman , a hozott értékeket megtartani kívánó és egy újabb , a remény szerint egyenlőbb feltételeket, lehetőségeket elérni vágyott nemzedéki és társadalmi különbségekből eredő korfilozófiákat  bemutatva.

Persze  ez az új világosnak hit “világrend” idővel megmutatja a sötét oldalát annak is, aki ebben látta a fényt, mert szépen elkopnak a fényes mondatok és a máz alatt kitűnik az amire valójában épül ez a kétes rendszer, az örökös félelemben tartás, az állandó feszültség,  figyelni ki mit mond, de figyelni saját magukra is, mert sose tudni ki mit hall ki a beszédből, akkor meg nem csak a beszélő, cselekvő embert fenyegeti a testi és lelki megsemmisítés, de annak a környezetét, szeretteit is …  

Orsolya a regényfejlődés folyamám el is jut arra, hogy ráébredjen, nem éppen az az itt kiserkenő kommunizmus, amiről ő ábrándozott, amiben hit.

A történelem még akkor is hitelesebben tükröződik egy egy tisztességesen és  jól megírt regényből, dacára az írójának a szocializálódásból eredő, korba ágyazódott, később revideálódott vagy felülértékelt kisebb mértékben illeszkedő meggyőződésein, mint egy manipulatívan hatalomirányított történelemkönyv ordas hazugságaiból.

Galgóczi Erzsébetet ilyen írónak tartom, mert bár a regényeiből kisejlik , hogy hitt az egyenlőség megteremthetőségében, de egyáltalán nem azon a hamis módon, ahogy azt a színpadias népi hatalom kívánta prezentálni. Ebből a könyvéből is kihallani Orsolya gondolatain keresztül, hogy inkább egyetért az ő kezdeti naív hitével, mint azzal, amit a lehetőségeinek köszönhetően felhalmozott értékeiről vall és sugároz a megtépázott méltóságától és javaitól , de büszkeségében meg nem tört úrinő. 

Ebben a regényben is azt érzem, mint általában a Galgóczi regényekben, hogy 
nem a célokkal van a baj, hanem az eszközökkel, amit használnak azok elérése érdekében, no meg persze az eszközt hatalmuknál fogva kihasználó, erkölcsileg elkorcsosodott használóival. 

Sajnálom, hogy az írónő könyvei mára már kezdenek feledésbe merülni, mert elég jó kortörténelmi bélyeglenyomatokat örökített meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése