John Williams: Stoner

áj! láv! disz! buk! Le-te-he-tet-len!

Ha ez a könyv cukorka lenne,  most cukorkómába lennék. Ha hal lenne, megtanulnék a víz alatt úszni, hogy ne kelljen feljönni levegőért sem. Ha könyv lenne... ja, könyv. Csak olvastam, olvastam és olvastam...

Úgy izgalmasan figyelemtartó könyv, hogy a lehető legunalmasabb életről szól. Ha valaki belelapoz az első bekezdésbe, tulajdonképpen meg is van neki a sztori. Mert tényleg ennyi a szigorúan vett sztori. Lesz. Él. (úgy ahogy) Hal. Vége.
Azonban nagy hiba lenne itt abbahagyni.

Stoner egy átlagéletének az átlag hibáival, némi átlagörömeivel csordogáló antihepiamcsiéletet élő átlagembere. Él ahogy tud, abban,  ami soron következik neki, jó rossz döntéseivel, jó rossz környezeti hatásaival, azokat elfogadva, beletörődve nem lázadva semmi ellen. Csak úgy él.

"Negyvenkét éves volt, semmit sem látott maga előtt, aminek örülhetne, és vajmi keveset maga mögött, amire szívesen emlékezne vissza."

Hát így összegezve ez egy baromi unalmas sztori... semmi különleges életesemény, semmi ráeszközölt írói flikk-flakkal megbolondítva, semmi váratlan vagy meglepő fordulattal, sem iróniával vagy utópisztikus fűszerezéssel ... és mégis. van egy olyan varázsa ennek a könyvnek, amitől nem tudtam letenni, nem tudtam kiszakadni belőle nem lehetett abbahagyni, mert éreztem, hogy belenyúlt az éjszakába az olvasása, de azért mégis meglepődtem, amikor arra eszméltem, hogy hopp, reggel van. Mert szép lassan belém költözött ez az uncsi, de a maga emberségével, hivatásszeretetével,  néha már a bosszantóság határait súroló, beletörődő elfogadásából eredő, magát minden mögé helyező lényével is szeretetreméltó irodalomprofesszor

Hát ilyen ez a könyv.

( a borítón levő arc akkora telitalálat, hogy elképzelni sem tudtam volna jobbat. pedig az aránylag ritka:)