Há’ mit mongyak. Szokni köll a stílust. De
azé ha belerázódik a hangulat, akkó azé megröhögtet. Vagy megbotránkoztat.
Vagy megharagít. Mikó mifelé óvasom, mer hát ugye óvasom a fene ott egyen meg
az óvasói kényszeremmel, de akkó meg minek nyígok. Nem? De!
Jól ki vannak ezek az írások forgatva a mintául
vett sarkaikból. Néha már túl is van tolva azon a kritikus agyamramenős visszaható ponton, de hát aki iróniára adja a
fejét, annak ezzel számolnia kell, hogy eljöhet egy-egy pillanat, amikor
becsukja a könyvet és azt mondja: - na akkor ennek itt a vége számomra.
De
aztán persze újranyílik, mert egyrészt nem vagyok félbehagyós olvasó, másrészt
meg hát ott a kisördög, hogy a következő adag az megint jó lesz.
És igen. A következő
megint jó lett, de ezt a csiki-csukit párszor eljátszottuk egymással.
Csak olyanoknak ajánlom, akik képesek
lemenni alfába és képesek onnan vissza is jönni, mert ha nem, örökre ott ragad a
góbéság , a kipellengérezett nyáltenger vagy éppen a csiklandósan huncutnál a közönséges-skálán
két lépcsővel lejjebb található pajzánság
szósodrásában. Szóval csak óvatosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése