Vág Bernadett: Zacc – Gangregény

Valami nagyon hasonló látszik át egy elhanyagolt, lepukkant bérház falain, ha elsétál mellette az ember egy unalmas, figyelemcsapongásra kárhozott délután. 
Magukban eltemetett valaha élt életek lógnak ki a jelenidős, ideiglenesen éltek alól, amit csak a sosemmegvalósulósra álmodott jövő tart egyben.

A dagadt, liftben rekedt Virág Izabella foglalja össze szépen a ház lakóiban összesűrített, oszlásnak indult plasztikzombiszagú jövőtlenség egyik poshadtgyümölcskoktél alapanyagát. 
Nem ám olyan coelhoi tömjénbe pácolt életfilozófiává vegytisztított, bölcsekkövéből pattintott blabla, hanem úgy, minden gömbölygetés nélküli, a nyári izzadságból kipárálló, pisiszagú liftben kimondott sóhajterhesen hangos rádöbbenés.

„Ne gondold, hogy valami nagy tragédia kell a boldogtalansághoz.- sóhajt Virág Izabella. 
… 
– Hogy érted? – kérdi. 
– Ahogy mondom. Sok embert ismerek, mind azt gondolná a másikról, hogy boldog, mert van neki ez, meg van neki az, van férje, van gyereke, van pénze. De akinek van, annak más kell. Sosem az kell, ami van.”