Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Képzelj el egy történetet, ami bár elgondolkoztatóan szomorú, de mégis viccesen groteszkké teszi a nyelvezetben rejlő játékos ellentét    a szituációval és a szereplőkkel.

Képzelj el egy helyet, ahol a házmesternő, a konvencióknak megfelelő májszag és csoszogás mögé rejti intellektusát. 
Képzelj bele egy családot, ahol a pénzszagot összekeverik az előkelőség visszafogottan patinás illatával, és jóadag sznobizmussal pótolják a vizionált magasságokból kilógó önhitüket . 
Viszont kontrasztként a cseléd, veleszületett előkelőséggel és büszkeséggel végzi a munkáját, áll hozzá az élet minden apró dolgához, természetes eleganciával az embertársaihoz. 
Képzeld oda azt a kislányt, aki a felszínesen működő családjától szenvedve halni készül, hogy ezzel lángoló felkiáltójelet rajzoljon a méregdrága merítettlapra felvázolt életkódexük cirádás margórjának kifutott végére, ám amíg megfelelő figyelemcsóvába nem ér az írásjel látványos fellobbantásához, addig is gondosan óvja a korát meghazudtoló, haikukba tömörített tisztánlátását. 
Laknak ott kutyák, amiktől elvárják, hogy ösztönüket meghazudtolva úriemberként viselkedjenek (de az ebek ösztöneiket nem tagadva magasról szarnak erre), macskák, akik vagy az orosz irodalom ikonja előtti tisztelgést vagy csak egy modernkori totemállatot hivatottak betölteni gazdájuknál (de mindegyik csak enne és lustálkodna macskajellegének megfelelően). 
Támasztják a ház falát hajléktalanok, akik éhezve, fázva, rongyokban, utcán élve felnéznek a magukat végtelen képmutatásuktól vezérelve, hajléktalannak divatosra maszkírozó gazdagokra. 
Ide csöppen be a japán úriember, akinek viszont nincs sznobhályog a szemén és azonnal átlátja a valós lüktetést a felszín alatt. Már-már elhisszük, hogy az élet egy későn érő barack, de persze nincs hepiend, mert az élet nem kertészmese. A megkövesedett és féltve óvott felszínt áttörni több kell, mint egy kis bizalom és tiszteletsejt melege. Sajnos.