José Saramago: Az elefánt vándorútja

Szerintem szép búcsú egy írótól, ha sikerül neki mindazt összepakolni egy tervezetlenül majdutolsóvá lett regénykében, amiről azt mondják a rajongói, hogy ezért szeretik . Mert az kétségtelen, hogy Saramago széles nyomot hagyott az irodalmi sztrádán. És azok a nyomok pont ilyen elemekből rajzolódnak ki, mint ahogy egy meglepő esetet kigondolva, széles spektrumú (értsd:bőségesen önkommentárolt) történetmondással terjengősre fazonírozott, de kicsit sem sekélyes mesehömpölybe ágyazni, ahol megjelennek a piedesztát sem tisztelő fricskák, a reflexiók, az (ön)intertextualitás vagy a mágikus realisztikus képzelt és valós szereplő és történetütközéseket és még sorolhatnám a posztmodern címkével ellátott elemeket. A legnagyobb tisztelettel mondom, ez a regénye kicsit olyan mint az írói munkássága. Úgy csörtetett végig a megérdemelt Nobel-díjig, mint ahogy a tájidegen elefántja végigvonul, nagy hatást és azt kiváltó tetteket keltve Európán, hogy beteljesítse az ajándék voltát