Alastair Reynolds: Napok háza

A vége kicsit spoileres, de jelzem előtte.

Hogy őszinte legyek, kicsit untam az elejét, meg a közepét is , de lehet azért, mert vártam a pillanatot, amikor megtörténik a szerelembeesés a robot iránt. Nem feltétlenül ez a fajta sci-fi az, amit én kedvelek, de hát egyrészt ez becsületbeli szívbéli* ügy volt elolvasni, másrészt meg ki tudja… ( most már én) *(mert hogy a Juci szerint a robotba bele lehet zúgni, de nagyon. na mondom kipróbálom, robotba még úgysem, bár harmadik gimiben elég gyanús volt a krizsánpisti)
Az kétségtelen, hogy Hesperus egy arany pofa, sőt a keze is aranyba van foglalva, de hát ez egy robotról nem feltétlenül a love okán mondja az ember. És nem is anyagias okokból, bár ez közelebb áll a valósághoz, mármint az anyag mint arany ok. Való igaz, hogy szerethető figura, de a tamagocsi is az, ha jól van tartva. Na de viccet félretéve: Érdekes világot rajzol Reynolds, de az én ízlésemnek nem elég érdekeset. Az igaz, hogy az első száz oldal után elindult valami érdeklődés, de azt inkább annak tudom be, mint amikor egy filmsorozat 1-2 részét látja az ember és anélkül, hogy különösen oda lenne érte, automatikusan beindul a nyálelválasztás a főcím hallatán, de csak a kíváncsiság és nem a rajongás motivál.

Nem akarom lehúzni ezt a könyvet, mert egyébként nem rossz, de nem is mondanám, hogy jó. Kicsit soknak éreztem pár sci-fi panelt mint az időegységek számolása, különböző időarány osztók , időáttétek, szubjektív idő , lassított idő, normál idő, fényidő, bolygóidő…(miva’?) Aztán a sztázis , mint valami léten belüli lassított belső állapot szerepeltetése, ami különböző vagy éppen közös időn és téren át-belül-kívül-alatt-felett mittoménméghogy tartja a különböző létformákat. Bizonyos életkorok testi lelki fejlődésének a biológiai időtől eltérő meghosszabbítása, ….(ez baromi félelmetes, hogy szülő a saját kénye kedvére tartóztatja fel a gyereke fejlődését.)

Viszont az a vonal, tetszett, hogy különböző mutációkra oszlott az élővilág, emberek, (hasadványok , klónok), avatárok, gépemberek, marcellinek, kentaurok, őrzők, klánokba tömörülve alkotnak egységet. 
Az úgynevezett hasadványok(klónok) szétrajzanak az univerzumban, majd sok sok ezer vagy millió évnyi idő után újra találkoznak és a szerzett tudásokat egyesülés útján tömörítik egybe, és az így nyert ismeretekkel felvértezve teszik többé, nagyobbá a világot. Mondjuk az elég optimista , hogy úgy indulnak el, hogy nem foglalkoznak a jelenben felmerült technika problémáival, (örök élet hiányát, a kauzalitás gátló tényét fénynél gyorsabb utazás miatt…) a majdani fejlesztést feltételezve rajzanak szét az univerzumban, hogy aztán erősebben , tudással felvértezve kerüljenek elő újra. 
Érdekes időugrások a mesélés során. Hol a főhősnő alapszettként induló gyerekkorában vagyunk, ahol megismerjük a palotás játéknak konstruált preindusztriális társadalom játékterét, hol egy későbbi egyesülést megelőző gebasz közepén vagyunk, ahol a többi szereplőt, klán tagot és Hesperust a már említett aranyembert is megismerhetjük, aki kissé elveszíti a fejét, de nem érzelmi szinten, hanem… de majd mindjárt, na és a kedvencemet, Ábrahámot a légszellemet. 
Mi vagy ki ez? Megpróbálom elmagyarázni.

Van ugye a kibertechnika, klóngenetika , aszpikgyógytrutyi, ami regenerálja a sejteket, önmagukat javító robotechnika meg egyéb űberjóságok – ezzel szemben van egy a misztikus légszellem , ami gépellenes attitűddel és saját időjárással rendelkezik és persze minden fölött diszponál, aki amúgy egy organikus idegrendszert használó sokpólusú biorobottá átalakult, több neuronállományt tömörítő modulokba rendező és ezeket szintenként kedvére változtató lény, ami mindezek ellenére mégiscsak ki van szolgáltatva a környezetének a működését segítő külső rendszerek miatt, de az elpusztulása azért persze lehetetlen, mert elemeire bomolva is képes a túlélésre, meg persze a manifesztatív kiterjedése egyre csak nő, mert az alkotóelemei ködszerűen, csak egy nagy tudatként terjednek a naprendszerekben … na ennek a lénynek az újrateremtő jóindulatára bízták azt a hasadványléptékükhöz képest mindentudó és képességeivel mindenki felett álló géplényt, Hesperust, aki egy marék aranymasszává vált, egy a többieket megmentő, önfeláldozó manővere után.

Remélem még van aki követ, mert most jön a jó része. 
A hetedik rész után kezdett érdekes lenni. Ilyesmik szórakoztattak, mint hogy: az amorf entitás csípőre teszi a kezét, (hehe) vagy a fejfetisizmus elburjánzása, (és ezek idézetek): 
.” Kicsit előrehajtotta csodálatos fejét.” 
„A lány – képtelen voltam másképp gondolni erre a gépre – határozottan csóválta a kecses nyakon ülő fenséges fejét.”

és a kedvenc:

„Hát, gondolom, abból még nem lesz baj, ha valaki optimista.”

Ezután jött az a rész, amikor megfogalmazódott az az egymondat, ami akár a tömör fülszöveg is lehetne: Kényszergyerekkorból induló infoviláguralmi hasadványszétágazás, gépzsíron megcsusszanó szomorkás hepienddel. 
Na de hogy legyen egy komoly mondat is azért, mert a vége felé csak jutott figyelemtartó rész is . 
Olyan kérdések merültek fel, mint, hogy népek egymás alá – fölé rendelt viszonya, közös évezredes bűn hordozása, a felelősségének a közös, évezredes takargatása. A titokba tartott bűnösség generálja a további bűnök elkövetését. A bűn minősíthető e aszerint, hogy az oka véletlenen alapul e vagy a be nem avatkozás mennyire teszi kollektív bűnössé az ismeretek hordozóit. Maga a szándék is bűn, ha az előre megkomponált, esetleges önvédelemből ered? A bosszú szolgál e magasabb rendű célt? Most SPOILER! Robot népirtás – ez érdekes kérdés. Akkor ez most népirtás vagy géprombolás? Végig olyan érzésem volt, hogy ez az egész egy gyerekeket beszippantó identitásbontó játék, egy galaktikus barbiház a mateltől. Játszol és elhiszed, hogy te vagy a silverlight szánsájbarbi, aki alvósbujócskát játszik a végtelennel. Aztán amikor felébredsz, kiderül, hogy te lehetsz Ádám és Éva, egy új univerzumbeli verziója, köszönhetően az aranyos és anyahajótestű kindertojásnak, Spoiler VÉGE! akiről sajnos nem derült ki számomra, hogy egy jó fej(mondom fej;) mikrobis szívbéli haverságnál hogy lehetne több köztünk.

Tán ha nem a Hyperion után olvasom, és nem irányított olvasói szemmel, lehetett volna több is.