2013. december 11.

Thomas Mann: Doktor Faustus


Ha azt mondom, mesteri, akkor nem csak az elfogultság beszél belőlem. Mesteri abban az értelemben, amilyen aprólékossággal és nagyon alapos ismeretekkel felkészülten bánik a témával és használja a regényírás mesterségbeli eszközeit.
Zeneszerzőről úgy írni, hogy ne érintse a zenét ugye méltatlan lenne. Nos itt a méltatlanság messze elkerüli ezt a könyvet. Az alaposságra jellemző, hogy a zene kapcsolatrendszerét olyan részletesen elemzi ki, hogy abból nem hiányzik a hangszínek vallási kötődése Bach (kritizált)fúgáin levezetve, a hangi dinamika kapcsolata a vers szótag és hangtani ritmusával, mind az egyházi szövegekkel, mind a világi versezettel harmonizációban. A kotta harmonikus hangképe a Mozarti játékossággal példálózva. A zene játékossága, komolysága. De ugyan ilyen precizitással írja le egyes szereplői jellemek vagy külső jegyek milyenségét. Olyan szőrszálhasogató pontossággal fest le egy hajviselet a rajta végigfutó választékkal együtt, hogy szinte kényelmesen hátradőlve képzelheti maga elé az olvasó a teremtett figuráját, amint a történetben életre kelve mozdul a kidolgozott környezeti háttérben a manni vezetőpórázon.
Egyészen a didaktikusság határáig képes elvinni a történeti elemeinek az ismertetését, de olyan ügyesen lavírozik a mesél(tet)őjének a szándékával, hogy elnézi az ember az elfogódottságtól túlzásokba eső leírójának a tudatosan megkomponált laikusságát.
Úgy jut el kitérőszerűen, mintegy mellékesen elkalandozva egy apró csepptől, ami mindet magábafoglal egyészen a napkitörésig, hogy bár alapos tengerbiológiai, fizikai és csillagászati ismeretek csillogtat meg, nem érzi az olvasó, hogy kizökken a történetből, mert mindvégig szem előtt tartja a komplett történtének az irányvonalát. Észrevétlenül lopakodik be a zászlóshangjegyek és a fényatomok közé a nemzetszocializmus és a háború ideológiája, az ember esendősége, veszendősége.
Érdemes Mannt újraolvasni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése