2013. december 11.

Baráth Katalin: A fekete zongora


Századfordulós, kisvárosi krimi, helyi illetőségű hús-vér emberekkel, irodalmi utalásokkal.
Tetszik a hangulata, tetszenek a nevek, szeretem, hogy egy olyan krimi világ született, amiben a pödrött-kontra –viaszkolt bajuszdivat , a barackpálinka, nagyvendéglők, Pisták és Zsike nénik szerepelnek whiskeyek, susibárok , mrs- ek és mr-ek helyett. Nem a család jóöreg szakácsnője készíti a felfújtat, hanem Vékonyné szaggatja a galuskát. Szeretem, hogy a monarchikus hangulatba alig érezhető, de elkerülhetetlen pátosz és jól kiérezhető, de nem tolakodó humor keveredik. Mert a tegeződés az nem a hey you, hanem amolyan szervuszkérlek, a globalizáció legfeljebb a monarchiát jelenti. A csajszik nem egy dögös manhattani butikban egy Manolo Blahnik cipőn, hanem az asszonyságok, búcsúban egy pár piros csizmán civódnak
Üdítő olvasmány és kicsit büszke is vagyok, hogy a svédes és az angolos (méltán sikeres)felvonultatott paletta mellett alakul egy jól definiálhatóan magyaros krimikörnyezet, ami elszakad a rendőrelvtárs és a cigánybűnöző vonulattól. Remélem, és nagyon drukkolok, hogy lesz olyan hosszú életű és sikeres is, mint a fent említett nemzetbeli műfajtársai. /azt meg zárójelben írom, mert ugyan, így az első könyv után elég merész jövőkép, de ugye legyünk optimisták, úgyhogy a logikai okfejtéseiben a szárnyát bontogató Veronnak olyan hosszú életet kívánok, mint az angol kolléganőjének, Mrs Marple-nek adatott, mindamellett, hogy nem követi a nyomdokát, hanem messziről tiszteli a tudá(lékonyság)át./
Ja és meg kell említsem, hogy egy elkalandozó pillanatomban eszembe jutott a BB, Veron és Pista okán;)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése