2013. december 10.

Mark Twain: Puddingfejű Wilson

Helyes kis város Dawsons Landing. Éli az aranykorabeli gőzhajóérintette folyópartok lassan hömpölygő életét. Nagy port ver fel mind egy távoli országból idelátogató vendég , mind a helyi rumszakosztály vitakörének éves rendes ülése. Éles kontúrral kihúzott karikatúráját kapjuk az 1800-as évek végi ámerikának Van még rabszolgaság, de már puhul a rencer, mert vannak a rabszolgatartók és a rabszolgatartóbbak. Míg a szolgasorú négerek a négerségükhöz híven énekelgetnek, analfabétulnak meg kényszerdolgoznak de legfőképp rettegnek a folyón való leküldéstől, addig fehér gazdáik üzletelgetnek, lükegyűlésezgetnek meg igyekeznek fenntartani azt, hogy fontos és megbecsülendő polgárok, de leginkább fölösleges köröket futnak , hogy elhitessék egymással, amit maguk sem hisznek magukról. 
A színesen vegyes városi társaságban akadnak rafináltak, becsületesek, butákok, velejéig gonoszak és eredendően jótakarók. Így lehet az, hogy ebben a kis városkában megtörténik mindaz a sok minden amiről ez a szatirikus mese szól. Történetesen egy csecsemő-gate, egy ármányoktól és gazságoktól sem mentes családi csalárd öröklés, bűntények sora és egy pillanatnyi félreértésből fakadó sajnálatos de annál tartósabb hülyévé fokozás. 
Ám a
 méltó kifejezés az mégiscsak az ilyen meséknek a végstádiumára van kitalálva, úgyhogy aggodalomra semmi ok, mert legalább a vége az szabványosan illeszkedik az igazságérzethez, még ha nem is az a megnyugtató rehabilitációs klubszobahangulatban szendergősnyugovóra térést ígérő szociálishálóinget húzza a szereplőire Mark Twain. Na de emberek… mit vártok. Ez mégiscsak egy korhangulatnak a szatirikusan kiböködött írói gobleinje.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése