Az első lapon megáradt
a meseóceán. A fejem búbjáig ellepett, átcsapott rajtam .Élveztem lubickolni benne. Az utolsó cseppjéig.„A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg.”
Egy férfi visszaemlékezése a varázslatos rejtélyekkel
átszőtt gyerekkorból. A csoda ami körülvette megvédte az ártó
szellemektől. Mese? Valóság? Nem kérdés.
Nekem a mese , ahogy Gaiman meséli, az
valóság. A legjobb könyvei egyike ez.
Annyi van benne amennyi kell. Se nem több se nem kevesebb. A szereplők is
annyira komolyan teszik a dolgukat, hogy az olvasó is kénytelen komolyan venni
a varázsporos mondatokat.
(persze volt már, hogy
legszívesebben befalaztam volna a farkasokhoz, de ennyi jóságba mint ami az összes eddigi könyve adott, belefér egy kis
botlás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése