Mark Twain: Élet a Mississippin

Elég érdekes, bár a praktikuma már megkopott, de ugye egy irodalomba oltott idővonal menti helyismeret bővítés sosem elpazarolt idő.
Felvezetőként bemutatja a folyó és környezetének tiszteletreméltó statisztikai adatait, a helyrajzát, útvonalát, felfedezésekor az őslakossággal való találkozásokat, életképeket villant fel a folyón és a folyómentén zajló létről, mind az életvitelszerű mind a kereskedelmi tevékenységekről, emberekről.
Belesünk Twain szemével a felfedezők őslakosok általi fogadtatásába, a tutajosok világába(pl.:Huck Finn) a gőzhajózás virágkorába.

Aztán rengeteg praktikus tudást is tartalmaz, mint pl., hogy a Mississippi iszapos vize miért jobb, mint az Ohió tiszta vize. Vagy hogy ami úszik előttünk a folyón, az többnyire vagy egy hordó vagy nem.
Ha valaki azt mondja, érdeklődve olvasok egyszer egy gőzhajó kormányoskiképzést, azt arconkacagom, erre tessék. Lekötötte a figyelmemet a vízfodrok árulkodó hajlata, a part-hajómeder távolság és a fényviszonyok alkotta kontúrok. Persze nem állnék a kormány mögé ezzel a tudással , de ha neadjisten a Mississippin találom magam egy korabeli gőzös kormánya mögött, az ezernyolcszázas évek végén, majd jól felidézem, hogy kell a csengetésjeleket kiadni a gépháznak a kikötéshez. (vagy legyen nálam egy Iphone, amin van folyami gps alkalmazás meg egy időhurok, aminek a féregjáratain tudom venni az átszivárgó rádiójeleket;)
A második fele a könyvnek, olyan sztorizgatós a folyó mentén kialakuló városodásról, annak összes hozadékával. Volt, ami annyira nem érdekelt, de akadt bőven érdekes történet vasutasításról, háborúskodásokról , iparosodásról, a folyó erejéről, aljas vagy becsületbeli gyilkosságokról, az építészetről és társadalomépülésről , városok születéséről, pusztulásáról, lakóikról, tradícionálódó és folyamatosan megújuló életükről. Szóval egy darab amerika születésének az emberöltőnyi krónikája.

De a legkatartikusabb élmény mégis csak az volt, hogy megtaláltam ebben a könyvben Chuck Norris Mississippi menti bétaverzióját:

„Ekkor az az ember, aki elindította a kalamajkát, ócska, csapott kalapját jobb szemére húzta; majd előrehajolt úgy, hogy a hátát behajlította, az alfelét pedig jó messzire kinyomta. Felmutatta, majd maga elé tartotta az öklét, és ily módon vagy háromszor körbesétált, felfújta magát, és szuszogva vette a levegőt. Végre kiegyenesedett, felugrott, és háromszor verte össze a bokáját, mielőtt földet ért (erre a társaság helyeslő csatakiáltást hallatott), majd ekként kezdett kiabálni:
– Huhú, hopp! Szegjétek le a kobakotok, és terüljetek el, mint a béka, mert jön ám a búbánat birodalma! Fogjatok le, teperjetek a földre, mert érzem, hogy dolgozik bennem az erő! Huhú hipp! A bűn fia vagyok, meg ne engedjétek, hogy odarohanjak! Mindenki vegyen elő kormozott üveget! Ne is próbáljatok puszta szemmel rám nézni, urak! Ha játékos kedvemben vagyok, hálóvá csomózom a délköröket, és kifogok vele minden vacak bálnát az Atlanti-óceánból. Ménkűvel vakargatom a fejem, és mennydörgés az altatódalom! Ha didergek, fölmelegítem a Mexikói-öblöt, és lubickolok egyet; ha melegem van, az egyenlítői viharokkal legyezgetem magam; ha szomjazom, felnyúlok és kiszívok egy felhőt, mint valami ócska szivacsot; ha üres bendővel csatangolok a földön, éhínség jár a nyomomban! Húúú-hopp!
Húzzátok be azt a retkes nyakatokat, aztán hasalj! Ráteszem a kezem a nap pofájára, és éjjelt csinálok a földön; kiharapok egy darabot a holdból, és azzal siettetem az évszakot; megrázom magam, és hasra esnek a hegyek! Marhabőrön át nézzetek rám, ne pucér szemmel! Én vagyok a kőszívű, öntöttvas bélű ember! Távoli tanyák népét mészárolom csak úgy szórakozásból tétlen pillanataimban, nemzetek kiirtása a rendes napi munkám! A nagy amerikai sivatag a konyhakertem, ott kaparok földet az áldozataimra! – Felugrott, és háromszor verte össze a bokáját, mielőtt földet ért (a többiek megint csak nagyot üvöltöttek), és amikor földet ért, elkurjantotta magát: – Húúú-hopp! Hétrét görnyedjetek, semmirekellők, mert a Balsors és a Nemzeti Csapás édesgyermeke megérkezett!”