Vannak véget nem érő éjszakák. Olyankor fényeket álmodozok a fejem fölé.
Néha, csak amolyan rolócsíkos párhuzamokat rajzolok az utcalámpával a plafonra, de van, hogy a belopakodó fény, fura játékba kezd. Ha már úgysem álmodok éppen, akkor vele játszom.
Egyszer szeleburdi futkározásba kezd kisnyúl alakban, egyszer meg lomha, jóllakott kígyóként siklik le a falon. Végig csúszik az útjába kerülő fotelkarfán, bekukkant a rajta hagyott ingujjba , a nyakánál kibukkanva az olvasólámpán felkapaszkodva bemászik a polcra. Miután végighullámzott a könyvek gerincén, lehuppan a padlóra, majd puhán felmászik az ágylábán. Kicsit szusszan, de egy újabb lendülettel, már a mellettem lévő párnába fúrt arcot simogatja. Fénycsíkjával végigvezeti a tekintetemet az éjszakára kisimult homlokon. Majd a két szemöldök közti mélyedésből kiindulva végigfolyik az
orrélen, a száj puha cakkos vonalát megrajzolva, lecsurran az állgödörig. Itt útját állja a borosta és menekülni próbál. Hagyom, hadd menjen tovább, mert a vonalakat, amin végigkalauzolta a tekintetemet, már régóta jól ismerem.
Lehuppan a takaróra, a redőkben el-eltűnve, majd újra felbukkanva legörgül a szemben levő ágylábon. Picit eltűnik, de akkor hirtelen megszokszorozódva visszanéz az életrekelt tükörből. Körbeúszkál az ezüstös fénytengerben, majd elindult vissza a plafonra, pont oda az ablak fölé a helyére, ahonnan elindult.
Egyszer csak minden átmenet nélkül elnyeli egy láthatatlan falrepedés. Pillanatnyi sötét, de hopp, máris felbukkant és kezdené előlről a játékot. De én akkor már nem játszom. Inkább már álmodom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése