Figyeltem egy ideje. Látszott rajta,
hogy Ő is unja. Persze érthető. Ki a fene tudja folyamatosan fenntartani az
érdeklődését, egy fehér vásznon egyenletes tempóban váltakozó kimutatási
függvény iránt. A témát magyarázó meg, nemhogy színesítette volna a piros, zöld
és kék vonalhalmazt, hanem ha lehet , még azt a kötelező minimálszínkódot is
leszürkítette.
Nézte a kivetített vonalversenyt.
Helyenkén párhuzamos, olykor egymástól távolodó, de legtöbbször kuszán egymásba
gubancolódó utakat. Mintha direkt elgáncsolnák egymást, hogy .... Aztán felém
pillantott és abban a másodpercben, amikor összevillant a tekintetünk, tudtuk,
hogy az elkövetkezendő mintegy fél óra már nem lesz unalmas. Megjelent a szája
szegletében az a bizonyos cinkos mosoly, amit azonnal viszonoztam egy márhogyneérteném
szemcsillanással, és csak annyit írtam a jegyzetem csücskére: A világosabb csík
győzelmére felteszek egy boci csokit. Mire, pár pillanat múlva jött a
válaszszamárfül: Állom. A sötétebbik orrhosszal győz.
*Kundera után szabadon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése