Közérdekű magánkérlemény

Szeretve tisztelt maradék idelátogatók!

Ezúton kérlek titeket, adjátok nekem kölcsön Lawrence Blocktól a
Scudder sorozat 8. részét (Hosszú ​út a sírkertbe) e- könyv formátumban.
Ígérem becsszótuti visszaadom!

Maradok tisztelettel ésatöbbi...
Hari

update:
Köszönöm mindenkinek. Detélleg cukik vagytok:)
puszi
H.

Mc Aron

Minden úgy kezdődött, hogy besokallt.

Aztán maga után hagyva az eddigi álmait, mert újra nagyot álmodni.

Elmegy hét hónapra. 

Úgy döntött a hazai jog már túl korlátozott neki. Profi cukrászatot fog tanulni Franciaországban.

Nagy bátorság, és volt is némi szorongás, mert hát mégiscsak egy sokatígérő jogászi pálya, meg családi tradíció…, de mindenki egy emberként biztatta, hogy legyen az, ami lenni szeretne. De leginkább boldog!

Akkor viszont ünnepeljük meg, mivel hét hónap sok idő, legyen egy bon voyage buli.

Na eddig tart a tündérmese.

Mert ami ez után jött az inkább bohózat. Mármint jómagam részéről. Ugyanis a meglepi buli része volt, hogy mindenki süssön valami meglepisütit, ami francia és az üzenete Neki szól.

Mi ebben a komikus, kérdezi joggal minden, minimum alapfokú okj-s háziasszony.

Hát az én süteménynegatív génjeim ámokfutása.

Mivel a konyha édesipari ágát igencsak alacsony szinten művelem, egészen pontosan a palacsintánál bonyolultabb sütést igénylő édességek elkészítési minimáltudásomnak a korrelációja az elfogadhatóhoz képest is pontosan nulla, úgy döntöttem, valami végtelenül egyszerűvel próbálkozom. Mint mondottam semmilyen elképzelésem sincs a nemtudásból kifolyólag egyes sütemények bonyolultsági szintjéhez, így esett a választás a kicsi, aligpár összetevős francia macaronra. (mondom csak a látszat és a vélelmezett áezsemmikisfiszfaszbigyó höezmennifog benyomás alapján tudtam döntést hozni. )

Na most aki magasabb szinten áll a sütéstudománnyal, mint egy alzheimeres földigiliszta, az nyilván ennél a résznél rosszallóan csóválja a fejét, mert pontosan tudja, ugyan kicsi a bors de erős. Most nem bonyolódnék részletes kifejtésbe arról, hogy mi köze a borsnak a macaronhoz, mert elsőre nyilván az lenne a zsigeri válasz : semmi. De óva intenék mindenkit az elkapkodott válaszok alapvető hibájától, mert ha lemegyünk a probléma alfaszintjére, úgy egy eszkalálódó logikai eszmefuttatást görgetve magunk előtt, élesen kirajzolódna, hogy nagyon is sok. De mint mondtam, most nem bonyolódnék bele. (Illetve nagyon is szívesen, csak félek olyan horizontális távlatokba vezetne, hogy nem találnék vissza az alapkoncepcióhoz, miszerint öööö… süti. 

Hát akkor van egy szabad fél órám, összedobok egy jelentősebb mennyiségű kis macaronkupacot - gondoltam lazán.

Majd tűpontosan (latinul circa) kimérve a hozzávalókat laza eleganciával teleszórtam velük a konyhapultot.

Aztán elmentem a boltba új munícióért.

A következő adag cuccot sikerült majdnem hiánytalanul a keverőtálba szitálni. Gondoltam, akkor a neheze már meg is van. Mondom gondoltam! Mert akkor jött a tojáshab készítés.

Másfél óra múlva, amikor a negyedik doboz tojást bontottam és harmadszorra takarítottam le a ragacsos trutymót a lámpa búráról, felsejlett bennem, hogy valamit nem jól csinálok. Már éppen ott tartottam, hogy angol tudósok cáfolhatatlan publikációit kerestem lázasan arról, hogy megfelelő cukormennyiséggel vegyítve egy flakon borotvahab is helyettesítheti azt a nyamvadt tojást, de mint az egy valamire való népmesébe lenni szokott, megérkezett Cippo a megmentésemre, aki a tojáshab készítés avatott papnőjének vallotta magát. Ekkor még nem volt okom ebbe az öndefinícióba kételkedni, mert hát egyszer már mesélte, hogy sikeresen sütött pogácsát. Így hozzám képest ez pont 100%-al volt nagyobb sütnitudás . Az meg jelen esetünkben elég kell legyen.

Azért azt hozzá kell tennem a pontosság kedvéért, hogy a tojáshab, még ha kisebb fennakadásokkal és kivitelezési eszköz cserékkel, de megvalósult. Vagyis a szakértői szemem hibátlannak látta. Ahogy a nagy mugli habkönyv írja, elegánsan rezegve 78 fokos szöget bezárva hajlott meg a habverő végén a hófehéren csillogó édes matéria,

Sínen vagyunk. 

Már csak annyi a feladat, hogy óvatosan összekeverni, kiadagolni, csapkodni, pihentetni és sütés.

A keverés közben még volt egy kis hozzáadott anyagmennyiségi vitánk, mert a szakirodalom a nyers massza állagát lávaszerűnek nevezte, és én, mint aki már kétszer látott autentikus helyszínen hegynyi lávát, még ha szilárd állapotában is, mégiscsak joggal nevezhettem magam lávaszakértőnek. A szemrevételezésen alapuló vizsgálatom során a szárazadalék mennyiségét menet közben a felére csökkentettem volna, lévén szerintem a cucc idő előtt elérte a lávaállagot. Ám drága barátném az egyszeri sikeres pogácsasütés magabiztosságával felvértezve, az én cukrászatnegatív eredményt felmutató szakértelemdeficitemet ellenem fordítva rövid úton leszavazta a mennyiségcsökkentést, így bekeverésre került az összes előzetesen kimért alapanyagmennyiség.

Mondjuk ettől még akár jó is lehetett volna. 

Ám a jövőbeliség okán a végeredmény ismeretének a hiányában, ekkor még a jólvégzett munkába vetett hitünkkel kiékelve kiültünk a teraszra kávézgatni. Eddigre a formaiság nagyúri gőgjét magunk mögött hagyva, olcsó imperialista csökevényként gondoltunk a szabályos körökre, amivé formálni mutatja a kézikönyv a macaron alaptesteket, így minden rossz érzés nélkül otthagytuk a különböző formájú és méretűre sikeredett korongszerű amőbáinkat, pihengessenek kicsit a hőkezelés előtt. Különben is, ha a csokira érvényes a gombócartúri tétel, miszerint a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, a tömör csokoládét, a lyukas csokoládét, ... és minden olyan csokoládét, amit csak készítenek a világon, akkor miért ne lehetne igaz ez a macaronra is. 

Nagy volt az elvárás, hisz MINDENT jól csináltunk.

Aztán jött a sütés. Tökéletesre temperált sütő, tökéletesen egységes hőelosztású sütőtér, megfelelő behelyezési technika.... sima ügy.

Az első öt perc izgalomteljes várakozását felváltotta a második öt perc reményteljes sütőablak bámulása. Végül a harmadik trimeszter háthaleszmégebbőlvalami csodaváró másodpercszámlálásai után megszületett az újkori kulináris forradalom jegyében a hungarikum kategóriás macaronok legújabb generációja...

a kolbászos laposmacaron.

Bon apetit!

Szív Ernő: Az ​irodalom ellenségei

Nekem Szív Ernő szívügyem.  Legyen az tárca vagy betegágyból kiírogatós élet-halál napló magánjelleggel avagy a halódó-éledő  irodalom sőt inkább az irodalmat művelő író pátoszpáncélt levetkező hétköznapi oldaláról. Mert ugye – hogy egy kerülendő közhellyel éljek - az író is ember, és mint ilyen vannak neki hétköznapjai, amikor korán kel, sorban áll, bénázik, nincs kedve, kénytelen, megbetegszik, …. Nem túl izgi vagy éppen érte izgulós de semmiképpen nem olyan amiről az irodalom jut a halandó eszébe. Mondom halandó és ez alatt nem az írni tudó, hanem az olvasni tudókat értem.  Viszont az a két oldalon összetartozó irodalmi szereplő közt a különbség, hogy az írni tudó ezt is meg tudja úgy írni, hogy érdeklődésre számot tartó  irodalommá válik az olvasónak.

Mert annyira mívesen elegáns ez az Ernő, hogy minden műfajban kiviláglik  a nyugatiszélütötte hírlapírós fénye a sajnálatosan szűkülő műfajközegből. Már amennyire van még ilyen közeg Bächer után. (azért szerencsére van, még ha egy kézen számolható is.)

"Az Olvasónak könnyű. Betáncol a könyvesboltba, fölhörpinti a bejárat mellé helyezett pezsgőt, és azt mondja, ilyen és ilyen írót szeretnék. Nagy, kicsi, ügyes, praktikus, szomorú, vidám, mindentudó, klasszikus, posztmodern író kell – s máris jöhet az olvasás csodája. Aztán ha mégsem tetszik az olvasmány, leteszi a könyvet, és elfelejti."

Na ezt nem.