„Vannak, akik ezt a
történetet nemigen hiszik el, s mi tagadás, könnyen lehet, hogy igazuk van.“
Hihetetlenség,
de inkább hitetlenség. Na ez tükröződik ezekben a percnyi országszerte megesett
csodákban, ami nem is hogy a csecsemők, mert ugye a csecsemők, na de persze inkább az emberek... Mert ugye az emberek.
Nekem ezek a
csöndek novellái. Azoknak a csöndjei, amik az után hangzanak el, amikor
befejeződik egy-egy történet.
Mert „(…) van, mikor a
boldogság úgy kitölti az embert, hogy csak hallgatni lehet.”
és a tanulság
nélküli konklúzió meg olyan, hogy ”Jobb,
ha hallgat az ember.” Mert hát ”A fene se érti ezt az egészet.” De nem is akarják
azok, akik tanúi, megélői történések részesei. Ha meg nem, akkor jobb hallgatni róla. "Talán ha a hó lehull, az
majd segít.”
Szóval csudába
a csodával.
Mert a csoda , … hát a csoda na az nincsen. Vagy ha van is, akkor sincs. Mert ugye Mióta a világ varázstalanítva lett *,… legalábbis “úgy hírlik”…
A könyvet ezúton is köszönöm kedves szponzoromnak, egyben és elsősorban egyik kedvenc szépírómnak : k.z. -nek.
*CsT
megtörtént életem második színházból való megszökése a darab vége előtt.
Légiós-detektíves. Vagyont érő platinát szerez a sebtében verbuválódott
légiós társaság egy sértett arab táncosnő infói alapján. Majd amikor megvan a
cucc, kicsit begolyóznak a légiósbetegségből kifolyólag és fejbeverést
eszközölnek egy bizonyos Horn nevű társukon, ki nyereségvágytól, ki agyalágytól
vezérelve.
Na de a fejbesértett Horn, a kalandregények sajátos jellege szerint túléli ugye. Némi
súlyos kőtörés és mocsárláz után Horn,- minekutána nem volt hajlandó feldobni a
bakancsát-, kiderít egy több éve fantomizát gyilkosságot, ami által elnyeri
lájtos szabadságát, majd felfigyel rá a 
„Vannak, akik ezt a
történetet nemigen hiszik el, s mi tagadás, könnyen lehet, hogy igazuk van.“